TRICIA LEVENSELLER: A KALÓZKIRÁLY LÁNYA

EREDETI CÍM: DAUGHTER OF THE PIRATE KING

SOROZAT: A KALÓZKIRÁLY LÁNYA – I. KÖNYV

KIADÓ: KÖNYVMOLYKÉPZŐ

OLDALSZÁM: 288

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2020

MŰFAJ: FANTASY

FORDÍTOTTA: SZABÓ KRISZTINA

FÜLSZÖVEG: 

Bőven lesz még idő, hogy jó alaposan elagyabugyáljam, miután megszereztem, amiért jöttem.

A tizenhét éves Alosa kapitány titkos küldetésre indul, hogy megszerezze a legendás kincshez vezető ősi térképet. Szándékosan elfogatja magát az ellenséggel, ugyanis át akarja kutatni a hajójukat. Alosa könnyedén kifogna a könyörtelen kalózlegénységen, ha nem állna az útjába a fiú, aki elfogta – a meglepően agyafúrtnak bizonyuló és aljas mód jóképű elsőtiszt, Riden. Persze nincs mitől tartani, ugyanis Alosának van néhány trükk a tarsolyában, és egyetlen magányos kalózhajó nem állhat a kalózkirály lányának útjába.

Tricia Levenseller első regénye, A kalózkirály lánya, bővelkedik akcióban, kalandban, romantikában, sőt, még némi varázslat is keveredik a nyílt tengeren játszódó, magával ragadó történetbe.

Ráadásul a történet folytatódik A szirénkirálynő lányában!

Ez a könyv teljesen véletlenül jött szembe velem. És mivel imádom a kalózos és a tengeren játszódó történeteket (tisztelet a kivételnek) nem is volt kérdéses, hogy elolvasom-e. Beszerzése nem volt gikszermentes. Először a könyvtárból szerettem volna kikölcsönözni, de mivel annyira népszerű, esélyem sem volt hozzájutni ezen a módon, ugyanis ha várok, hogy leteljenek az előjegyzések, akkor még most sem olvashattam volna el. Így maradt a megvétel. És milyen jól jártam :) Látva, hogy mennyire elérhetetlen ez a regény, mindjárt a második részt is begyűjtöttem, biztos ami biztos alapon. Könyvek esetében – is – igyekszem előrelátó lenni :)

A történet gyorsan beszippantott, és az erkélyen, napernyő alatt a kempingágyamban  olvastam végig alig három nap alatt. Tipikus young adult regénynek minősíteném, egy igencsak erős női karakterrel a főszerepben. Alosát – Kalligan kalózkirály lányát – nem kell félteni. Önbizalma épp akkora, mint a szája, bátorsága, rátermettsége és apja iránti tisztelete: „Bármit tett is az apám, szeretetből tette. Erőssé váltam. Így képes vagyok a túlélésre. Nem számít, hogyan jutottam el idáig. Harcos vagyok. Méghozzá a legjobb.” Az Ava-lee kapitányaként is lenyűgöző, legénységénk tagjait barátként, bajtársként kezeli: „Más jellemvonásokat tartok nagy becsben, nem azt, hogy kinek mennyire esik jól, ha nála gyengébbeket kínozhat. Én azt becsülöm, ha valaki eszes, őszinte és sokat bír. Bizalmon és kölcsönös tiszteleten alapulnak a kapcsolataim, nem pedig félelmen és kényszeren. ... És bár bűntudat nélül mészárolom a gonoszt, mások szenvedése éppúgy fáj nekem is, mint nekik. ... Olyanokkal is történnek rossz dolgok, akik nem érdemlik meg.” Alosa nem az a tipikus jókislány, mégis elnyeri rokonszenvünket és szimpátiánkat tüzes természetével, ahogy folytonosan visszavág „fogvatartóinak” az Éjvándoron, és kiverekszi magát a legkeményebb szituációkból is. A színészkedésben annyira nem perfekt, de csak azért, mert nehezen tudja visszafogni magát. Tervének része az ármány.

Azonban Riden elsőtiszt némileg átlát a szitán, és sejteni véli, hogy a lány nem teljesen olyan, mint amilyennek mutatja – hazudja – magát. Ő lesz az ügyeletes szépfiú a színen, és találgathatunk, vajon Alosa csábította el a kalózfiút, vagy épp fordítva. Szerencsére a srác jelleme sem válik tenyérbemászóvá, és az úgynevezett nyálfaktor is elkerüli. A romantika itt félig-meddig eszköz a szirénkirálynő lányának kezében, de hogy mikortól átverés és honnantól válik valódivá, ezt még a felek sem tudják teljesen eldönteni. Az események szépen csordogálnak, az izgalom úgy a regény második felében üti fel a fejét, addig viszont nagyon jókat szórakozunk Riden, Alosa és a kalózok szócsatáin. A lány mindenkinek meg tud felelni a maga karakán stílusában. A térkép utáni hajszában megnyilvánul megszállottsága, néha még szenvedni is képes, hogy elérje célját. Előnyére legyen mondva, látszólag méltósággal viseli a „megaláztatást” is. Főleg, hogy néha ő bulizza ki magának. Veszíteni viszont nem hajlandó. Draxen kapitány szívesen feszegeti Alosa hercegnő tűrőképességének határait. Ám hamarosan megtanulja, hogy nem jó szórakozni a félig szirén kalózlánnyal. Tetszett, ahogy Alosa állandóan kiszökik a cellájából, és mindig máshol bukkan rá Riden, ha épp rajtakapja. Noha nem mindig volt világos számomra, miért kell „elfogatnia” magát. 

Alosa hiába ölt férfiruhát, minden pórusa nőiességet sugároz, és ez nem csupán képességének köszönhető. Bár kemény, és próbál játszani önmaga és más érzéseivel is, a valódi érzelmek is feltörnek lelkéből, melyeket egyre nehezebben képes kontrollálni. Az elsőtiszt is éppúgy viaskodik saját magával, belül megtagadja kalózlétét, mégis köti őt a betyárbecsület. Ragaszkodik bátyjához, Draxenhez, de próbálja visszafogni annak bosszúval átitatott vérszomját. Nincs könnyű dolga, mert Alosa jórészt mindenkiből bolondot csinál, a végén önmagát is beleértve, egy visszás csavarnak köszönhetően. Érdekes fordulattal zárul a regény, amit én icipicit sejtettem, de ez semmit nem vont le az élvezhetőségből. Alosát megismerhetjük kapitányként is, ekkor látjuk igazán jellemének nemességét és őszinteségét. Nem válik angyallá, de az olyanokat, akik nem ártottak neki, nem bünteti. 

Alosa önmaga meséli el nekünk a történetet, ami nem tartogat minden oldalon csattanót és fordulatot, mégis olvastatja magát, lebilincsel. Az ábrázolt világ részletgazdag, ahogyan a hajón lévő hierarchia is szépen kidolgozott, a becsület és tisztelet leginkább a lány legénysége körében érződik. A szirének leírása is filmszerű, őket leginkább a hercegnő képességeinek bemutatása során ismerjük meg. Remélem, a királynővel is találkozhatunk a folytatásban. Örülök, hogy a románc nem ment a kalandok rovására, nem zselésítette el a sztorit, és változtatta később cseppfolyóssá. Riden és Alosa erős és makacs jellem, tehát miközben őrületbe kergetik egymást, azért ki is alakul köztük valamiféle kötelék. Olyan aranyosan szivatják egymást. A bajban – ami természetesen nem késik sokat – pedig összetartanak.  

Tricia Levenseller írónő

Én bátran ajánlom mindenkinek. Az írónőnek van fantáziája, és ezt szavakba is tudja foglalni, méghozzá gyorsan emészthető módon. Nálam a regény elérte a célját, maximálisan kikapcsolt, könnyen odaképzeltem magam a kalózhajóra, ahogyan kincsekre vadászunk a nyílt tengeren. 

TÖRTÉNET: Kalózok, szirének, kincsvadászat, emberrablás, menekülés, mindez élénk, vicces dialógusokkal tarkítva. Felráz, és egy olyan világba csábít, melyben agyafúrtnak és erősnek kell lenned, hogy sikerrel vedd az eléd gördülő akadályokat.  

BORÍTÓ: Egyszerű, mégis minden rajta van, ami a regény fő mozgatórugója: Alosa vázlata, térkép, hullámok, néhány vércsepp, mert ugye mégiscsak erős idegzetű világ a kalózoké. És persze, hogy örülünk, hogy végre megszületett a női Jack Sparrow kapitány :) 

KARAKTEREK: Folyamatosan alakuló jellemfejlődés, precízen kidolgozott szereplők. Általuk láthatjuk, hogy nem minden csak fekete és fehér. A főszereplőket gyorsan meg lehet kedvelni, ehhez nagyban hozzájárul párbeszédeik incselkedő hangneme. 

🌟🌟🌟🌟🌟

JODI TAYLOR: NEM SEMMI LÁNY

 

EREDETI CÍM: THE SOMETHING GIRL

SOROZAT: FROGMORTON FARM II. KÖTET

KIADÓ: METROPOLIS MEDIA

OLDALSZÁM: 332

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2021

MŰFAJ: ROMANTIKUS, MÁGIKUS REALIZMUS

FORDÍTOTTA: SZENTE MIHÁLY

FÜLSZÖVEG: 

A semmi lány felnőtt…

A Frogmorton farmon a megszokott módon zajlik az élet – ami azt jelenti, hogy az események rég túllépték a „különc” szintet, és most nyílegyenesen vágtáznak a „teljesen bizarr” felé.

Jenny ismét azért küzd, hogy a Russell Checklanddel kötött házassága viharos tengerén hánykolódva valahogy a felszínen maradjon. De szerencsére nincs egyedül, mert ott vannak neki a patagóniai rohamcsirkék; Jack, a szomorú szamár; és Mrs. Crisp titokzatos barátja.

Tehát semmi újdonság… leszámítva egy titokzatos alakot, aki újra és újra felbukkan a ház körül, és akire Jenny azt mondaná, hogy nem más, mint az unokatestvére, a gonosz Christopher, ha nem tudná, hogy ez lehetetlen. Akkor látta utoljára a férfit, amikor Russell kihajította a házból, és nem lehet olyan ostoba, hogy visszatérjen, és újra megpróbálkozzon valamivel… vagy igen?

Már nagyon hiányzott a Frogmorton farm, furcsán bolondos lakóival együtt. Jólesett újra elmerülni ebben a habókos világban. Az első rész azonnal kedvenc lett. Nem volt bennem előzetes félelem a színvonal tekintetében, hogy esetleg gyengébb lesz ötlet hiányában, vagy erőltetetten vánszorog a történet. Mert Jodi Taylor egyszerűen képtelen úgy írni, hogy azt unja az ember. Valóban nem csalódtam, azt kaptam, amit reméltem. Egy szerethető, bolondos történetet a már ismert szereplőkkel, akikhez újak is csatlakoznak. Sőt, az állatállomány is bővül, méghozzá a patagóniai rohamcsirkékkel.

patagóniai rohamcsirke :) 

Mikor olvastam Russell verbális improvizációját, a szemem is vöröslött már a nevetéstől. Szerintem ebből hamarosan szállóige lesz. Mikor hely híján a fürdőszobában időznek, felborulni látszik Russell állítása, miszerint ő az úr a háznál. A nőuralom borítékolva. Főleg, hogy a legújabb családtag is nő, a Joy névre hallgat, nyolc hónapos, és kiköpött apja. Ahhoz hamar hozzászokhattunk, hogy a Frogmortonon semmi sem normális, és épp így van ez jól. A nyugodt hétköznapokat felbolygató események és személyek is alátámasztani látszanak a már unalomig ismételgetett tézist, miszerint: úgy jó az élet, ha zajlik. Hát itt zajlik, elképzelhetetlen sebességre kapcsolva. Jenny Dove-ból időközben Jenny Checkland lett, és bár dadogása megmaradt, érett, felelősségteljes fiatal nővé vált, aki bár néha feleslegesen lovallja bele magát a kétségbeesésbe, egészen szépen elboldogul a természetesen idióta férje mellett. Russell ihlete is visszatérőben, ismét felébredt benne a művész. Illetve na... ébredezik. Szabadidejében pedig vezetni tanítja Jenny-t, aminek mi jobban örülünk, mint Andrew. Ha Russell tanítana engem vezetni, én lehet, hogy több hordót felborítanék, mint Jenny, de ennek nem az oktató hozzá nem értése lenne az oka, hanem inkább az egész ember úgy ahogy van, kisugárzással, mindennel együtt. Megtudhatjuk e nemes férfiútól, a nők miért nem tudnak tolatni. Ennek magyarázatán is nevettem vagy tíz percig, ahogy belegondoltam. Az epizodikus komikum-helyzetek mellett sajnos tragédia is történik, hogy az egyensúly ne billenjen ki egyik irányba sem. A nemszeretem rokonok is visszatérnek így vagy úgy, és generálják a feszültséget. Francesca határeset. A négylábúak társasága is bővül Jack-el, a depressziós szamárral, akit Frannynak köszönhetünk, hisz nagy szamármentő hírében áll. Papíron és a képernyőn. Mrs. Balasana – Ananda – is érdekes példánya a vidékieknek. De az ő jellemét is formálja az idő és a bizarr történések. Nem olyan rossz arc ő, ha eltekintünk a belépőjétől. Természetesen a forró gyömbéres keksz illatú, aranyszínű Thomas is „megjelenik”, mint régi ismerős, épp mikor Jenny magában kombinál, és lelkiismeret furdalást érez egy olyan esemény okán, amit nem is ő követett el. Kis visszaesés tapasztalható nála, az önbizalma huzatot kap, de hát kellett egy ürügy, hogy Thomas visszataláljon hozzá(nk). Még egyszer. Utólag visszagondolva, nem bánom ezt a trükköt, mert megszerettem őt is.  

Jodi Taylor írónő 

Örültem volna, ha kicsit hosszabbra nyúlik a regény, még ezer oldalt is simán el tudtam volna viselni. Egy dolog szúrt szemet, ez pedig a túl sok ismétlés, mellyel az előző regényhez kapcsolódunk vissza. Stílusa miatt amúgy sem lehet elfelejteni, így indokolatlannak éreztem az e körül való toporgást. Ettől függetlenül a könyv elérte célját, remek folytatás, ami csordogál szépen a medrében. Egyáltalán nem olyan második rész, ami kényszerből jött világra. Ugyanolyan eredeti poénokkal van tele, mint a Semmi lány. A helyszín, bár mesébe illő, mégis simán valóságos is lehet; a mocsár a megmentett állatkákkal, a beázó tetejű Frogmorton farm a vödrökkel. Elhiszem, hogy itt Jenny seperc alatt kivirult. Jót tett neki a levegőváltozás. Russellnek meg Jenny. A romantika is aranyosan nyomul az oldalakon, szolidan, csendesen mégis beszédesen. Természetesen és őszintén, emellett viccesen.  

Nem adhatok kevesebbet maximum csillagnál, mert egyszerűen nem érdemel levonást. Nincs olyan, amit meg ne bocsátanék. A stílus és a történetszövés mindenért kárpótol. Még... még... még... ennyi kevés Russellből, Jennyből, Andrew-ból, Tanyából és a patagóniai rohamcsirkék további házfoglaló és egyéb kommandós akcióit is szívesen olvasnám tovább. 

TÖRTÉNET: Minden ott folytatódik, ahol anno abbamaradt. Az aprósággal bővült Checkland család éli nem mindennapi hétköznapjait a nem mindennapi Frogmorton farmon, ahol titokzatos dolgok történnek, melyek a regényt elvezényelik kicsit a misztikum felé is, de onnan hamarosan visszatalál a hétköznapi – de nem mindennapi – kerékvágásba.  

BORÍTÓ: Szerintem mindent elmond a maga absztrakt módján. Illeszkedik a regény hangulatához. A hátlapon még egy patagóniai rohamcsirke is helyet kapott a már ismert többiek mellett. Kell ennél több? 

KARAKTEREK: Imádnivalóak még mindig, van akit már szeretünk, van akit később zárunk szívünkbe, és van, akit ugyanúgy utálunk, mint eddig. Csak, hogy élesítse a kontrasztot. 

Ítéletem: 5 napocska :) 🌞🌞🌞🌞🌞

BEVETÉSEN A SOE TITKOSÜGYNÖKEI – #0 – ELŐZMÉNYEK – LOUISE DE BETTIGNIES – KATE QUINN: ALICE HÁLÓZATA

EREDTI CÍM: THE ALICE NETWORK

KIADÓ: MAXIM KÖNYVKIADÓ 

OLDALSZÁM: 528

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2018

MŰFAJ: TÖRTÉNELMI, KÉMREGÉNY

FORDÍTOTTA: TOMORI GÁBOR

FÜLSZÖVEG:

A ​második világháborút követő felfordulás idején egy amerikai egyetemista lány, Charlie St. Clair teherbe esik hajadonként, és közel jár ahhoz, hogy jómódú családja kitagadja őt. Ráadásul kétségbeesetten kapaszkodik a reménybe, hogy hőn szeretett unokatestvére, Rose, aki a háború alatt eltűnt Franciaország nácik megszállta részén, talán még él. Így amikor a szülei Európába küldik, Charlie Londonba szökik, eltökélve, hogy kideríti, mi történt az unokatestvérével. Ehhez Eve Gardinertől remél segítséget, aki egy iszákos, láncdohányos és rendkívül ellenszenves nő. Neki is van egy titka: egy női kémhálózat ügynöke volt, az Alice-hálózaté. Eve lelepleződött, és meg kellett tapasztalnia a háború legkegyetlenebb oldalát. Először nem akar Charlienak segíteni, ám a fiatal lány egy férfi nevét említi, akit Eve egykor szeretett, és aki gyanúja szerint elárulta a németeknek. Vajon él még a férfi, és más asszonyok végzete is az ő lelkén szárad? Eve elhatározza, hogy kideríti a férfiról az igazat, ezért segítséget ajánl Charlie-nak. Így ketten vágnak neki Franciaországnak: Eve, hogy kiegyenlítse a számlát, Charlie pedig, hogy végre békére leljen. 

Ez sorban talán a negyedik olyan könyv, melyet a világháborúkról olvastam, és érzem, hogy lelkileg kezd összetörni az a sok borzalom, mely ebben az időszakban érte az embereket. Én nem tudok kívülálló maradni, ha olyan történetet olvasok, ami beszippant, azonosulok a szereplőkkel, és máris magaménak érzem a fájdalmukat, félelmüket, ott vagyok velük a csatatéren, az elhagyatott, golyó szaggatta házfalak között, hidegben, éhségben, rettegésben. Emberfeletti akaraterejük és bátorságuk pedig olyan erővel ruház fel, mely arra ösztönöz, hogy a problémákkal szembe kell mennünk, nem félni tőlük és megkerülnünk azokat. Harcolni a végsőkig! És kitartani! Nehéz megfogalmazni, mennyire becsülöm, tisztelem azokat a kémnőket, ellenállókat, akik mindent kockára tettek azért, hogy országuk megszabaduljon a zsarnoki uralomtól. Ez a bátorság leírhatatlan. 

Louise de Bettignies (1880-1918)

Az Alice hálózata kendőzetlenül meséli el az első és második világháború kegyetlenségeit, melyet leginkább Eve és később Madame Rouffanche elbeszélésből ismerhetünk meg. A regény valóságos személyeket vonultat fel, még a fiktív karakterek is élő személyekről lettek mintázva. Alice hálózatának vezetője, Louise de Bettignies méltán érdemelte ki a kémek királynője elnevezést. „A háború folyamán talán... egy vagy két szolgálat volt az övéhez fogható. Soha, senki nem múlta felül őt.” A Lili (Louise) által beszervezett források információi gyorsak, pontosak voltak, így a brit hírszerzés gyorsan értesült a németek tevékenységeiről. Még a megszállókat is lenyűgözte az Alice hálózatán belüli tűpontos információáramlás sebessége, „mely olyannyira hatékony volt, hogy az újonnan elhelyezett tüzérségi ütegeket gyakorta a felállításuk után néhány nappal bombatalálat érte.” Lili bátor, vakmerő nő volt,  aki „egészséges nevetéssel viszonyult a dolgokhoz.” Csak akkor engedte eluralkodni magán a félelmet, ha az okon már átbirkózta magát. Utólag kicsit elmerülhetett az érzésben. A tett előtt semmiképp. A félt-e valaha? kérdésre adott válasza: „Igen, ahogy mindenki más. De csak miután a veszély elmúlt; előtte fényűzés lenne.”  Amikor óvatosságra intették, erre csak azt felelte: „Hah! Tudom, hogy egy nap majd elkapnak, de rá fogok szolgálni. Igyekezzünk nagy dolgokat cselekedni, amíg még van idő.”

Alice-el kezdtem a bejegyzésem, mert az ő hálózatába került Evelyn Gardiner, akit Cecil Aylmer Cameron kaptány szervezett be Folkstone-ban. Bár Eve karaktere kitalált, személyében mégis megtestesíti azokat a fiatal nőket, asszonyokat, akik az ellenállást képviselve szálltak harcba az elnyomással. Akik vállalták az éhezést, a folyamatos veszélyt, csak hogy minél előbb eljöhessen a béke, és véget érjen az értelmetlen vérontás. Akik nem törtek meg, nem váltak árulóvá. Akiknek lelkét túlélőként is megnyomorította az átélt és látott szenvedés. Tökéletesen ábrázolt jellem, akiben az összes ilyen nő fájdalma benne van. Emellett lelkiismeret furdalás is emészti egy dolog miatt, és ami később érdekes fordulatot hoz az életébe. Eve fedőneve Marguerite Le Françoise, aki valóban létezett, és nem tudni, tényleg olyan kis buta lány volt, aki ájulásával és hisztériájával szánalmat ébresztett az őt elkapó németekben, vagy remek színésznő? Mindenesetre a katonák elengedték. Így született meg Eve karaktere. A dadogása rátett egy lapáttal, hogy félkegyelműnek higgyék, senki nem gyanakodott arra, hogy kém lenne, aki tökéletesen beszél angolul, franciául és németül egyaránt. René Bordelont is sikerült átvernie, mikor a nyerészkedő kollaboráns pincérnőnek szerződtette Le Lethe nevű éttermében. Az ő alakja is kitalált, de sajnos valóságban léteztek Renéhez hasonlók, akik a becsületüknél többre tarttották a jólétet. Gyávák, akik mindig úgy helyezkedtek, hogy nekik jó legyen. Annak tettek szívességeket, akik épp hatalmon voltak. Eve-nek pedig a legjobb színésznőnek kellett lennie, hogy ne lássanak át az álarcán. Ügyesen ugrott át egyik személyiségből a másikba. És mivel a cél szenesítette az eszközt, a rémálmokba nyúló zöld hálószobában történt minden egyes rezdülést el kellett viselnie. 

Leonie van Houtte (1888-1967)

Tetszett a fleurs de mal – Baudelaire: Romlás virágai – motívum végigvonulása a regényen. Így vált Alice Dubois is Lilivé. Ott van Marguerite, a kis virágszál, és Charlotte St. Clair unokatestvére, Rose, aki hallucinációként mindenhová elkíséri a tizenkilenc éves lányt. És Violette Lameron is itt van – akiben szintén létező személyt tisztelhetünk, ő Leonie van Houtte. Valódi álneve Charlotte Lameron volt, tehát a Violette álnév írói szabadságként született, ahogyan a Lili álnév is. De így tökéletesen illik a romlás virágainak sorába. Mert tényleg virágok voltak ezek a nők a háború romlást hozó időszakában. És ott volt már a kis Rózsabimbó is, Charlie Kis Problémája. Charlie-ról még nem beszéltem sokat. Ő a másik elbeszélőnk, 1947-ből. Érdekes karakter, aki egyszerre vad és sérülékeny, meggondolatlan és céltudatos. Vele barátkoztam meg a legnehezebben, de végül őt is sikerült a szívembe zárnom. Azt azonban nehezen emésztgettem, mikor három hónapos terhesen úgy bagózik és piál, mintha nem lenne egy cseperedő magzat a méhében. Ez a hozzáállás érthető lenne, hiszen kezdetben csupán Kis Problémaként kezeli gyermekét, és útban van anyjával a Vizsgálat felé. Azonban fokozatosan alakul át minden lelkében és tudatában. 

Oradour-sur-Glane  amire nincsenek szavak és mentség 😢

Ehhez a folyamathoz pedig sok köze van Rose-nak, és az Oradour-sur-Glane-ben történt elvadult mészárlásnak. Ez a regény egyik legmegdöbbentőbb része, sokáig nem is láttam a könnyeimtől, miközben olvastam. Azt a lányt... nem Rose-nak hívták, az írónő viszont Rose által személyesíti meg tragédiáját. Rose-t csak visszaemlékezésekből és illúziókból ismerjük, mégis az egyik legrokonszenvesebb alakká növi ki magát. Számomra legalábbis. A fülszöveg Eve-t ellenszenvesnek írja le, de én sosem éreztem annak, azonnal megszerettem, amint találkoztam vele. Ahogyan Violette-t és Lilit is. Kettőjükről külön is el tudnék képzelni egy zsongón izgalmas regényt vagy akár filmet is, mert mindketten nagyszerű emberek voltak. A skót Finn Kilgore szintén fiktív karakter, de emlékei nem azok, minden pontosan úgy történt, ahogyan azt vallomásában olvashatjuk. Ezt egy katona, a Királyi Tüzérség 63. Páncéloselhárító Ezredében a belseni koncentrációs tábor felszabadításakor igenis átélte. A leírások olyannyira élesek, hogy álmaimba is elkísértek ezek a borzalmak. A két idősík közül – 1947 és 1915 – én kicsit jobban szerettem a fiatal Eve elbeszéléseit, melyből kirajzolódik a Lille és úgy általában véve egész Franciaország lélekrajza. 

Edith Louisa Cavell 1865-1915

Hogy látta az a nő a háborút, aki átélte, és hogyan az, akit csak közvetetten érintett, úgy mint Charlie. Az utóbbi lány szinte már lelkiismeret furdalást érez azért, hogy kívülálló maradt, míg közeli hozzátartozóit beszippantotta a háború. A bosszú mennyire lehet mozgatórugó, motiváció ahhoz, hogy tovább cipeljük elszenvedett fájdalmainkat? És ha ez bekövetkezik, mennyire ad megnyugvást? Nem csupán Eve, Charlotte is rálép a bosszú sötét ösvényére, hisz kiderül: ugyanaz a személy tehető felelőssé mindkettőjük fájdalmáért, aki nem más, mint  René Bordelon. A regény legellenszenvesebb férfi karaktere. 

Egy ilyen tragikus korszak után mindenki boldog befejezésre áhítozik, ahogyan ezt Kate Quinn írónő is említi könyvében. De lehet-e boldog a befejezés ennyi borzalom után? A lezárást követően megnyugodtam kicsit, de mindvégig ott lüktetett az a tompa fájdalom, amit a naturalistán bemutatott kegyetlenségek okoztak. A teljes katarzis ezért elmaradt. Mintha ott lettem volna. Mintha én is láttam volna. Úgy drukkoltam Rose-nak, Lilinek és Eve-nek... úgy szerettem volna én is, ha boldog ez a befejezés. Mert nagyon megérdemelték! Én máig úgy gondolom, egy háborúnak csak vesztese van. A némi megnyugvást az okozta, ahogyan Eve végül szembenéz legfőbb démonával: a harminc éven át tartó lelkiismeret furdalásával és ennek megtestesítőjével. Rettegve de bátran: „Valld be, hogy félsz abban a csontboltban és rongyszőnyegen, amit szívnek nevezel, René! Ugyanis a fleur de malod visszatért.”  

A mosoly és nevetés is megmutatja erejét. Erre a legnagyobb szükség épp akkor van, amikor mindenkit letaglóz a félelem és kétségbeesés. Alice Dubois ezért is volt különlegesen erős, mert őszinte mosolyával képes volt felébreszteni az emberekben a hitet és reményt. Leoine van Houtte, aki először vöröskeresztes nővér, később pedig Louise de Bettignies hadnagya és hűséges barátnője, így emlékszik rá: „Kész voltam követni őt bárhová, mert ösztönösen tudtam, hogy olyan lány, aki nagyszerű dolgokra képes.” 
Kicsit elgondolkoztam azokon, akik árulóvá váltak: a „szajháknak” nevezett asszonyokon, akik a németek szeretői lettek, mert éhező, beteg gyermekeiket kellett eltartaniuk. Az írónő hagyja, hogy mi járjuk körül gondolatban a történteket. Én biztosra veszem, ezeknek a nőknek a többsége ugyanúgy megvetette a nácikat, mint mindenki, és talán önmagukat is azért, amire rákényszerültek, de vállalták családjukért a megaláztatást. Nem voltak annyira bátrak, mint az Alice hálózat kémei. Ők a túlélés másik, alantasabb formáját választották. Akik csupán önmagukért cselekedtek így, és ténylegesen kollaboráltak, sőt még kérkedtek is vele, nálam más megítélés alá esnek. És mi van azokkal, akiket kegyetlen kínzással törtek meg? Vajon mi meddig bírtuk volna? Nehéz dolgok ezek, melyeket békeidőben ép ésszel fel sem foghatunk igazán. Hol van az elég, amin túl már elviselhetetlen a fájdalom, és mit tennénk meg, hogy véget érjen? A büszkeségünket mikor dobjuk oda azért, hogy elmúljon a kín? Ha már vége a fizikai fájdalomnak, mennyire fog kínozni a lelki gyötrődés, hogy elárultuk azokat, akik hittek bennünk, akik számítottak ránk? A háború után a lelkiismeret furdalás válik legnagyobb ellenségünkké, ami belülről felemészt minket? Van jó megoldása ennek az egyenletnek? 

 Alice „Úgy fejezte be, ahogyan élt: katonaként.”

Örülök, hogy most, így a huszonegyedik században végre kezdenek előtérbe kerülni azok a bátor nők, asszonyok, akiknek létezését titkosított  dossziék mélyére temették a világháborúk után. Én úgy gondolom, az oktatás hiányossága, hogy nem találkozunk a nevükkel, még apróbetűs kiegészítőként sem. Ám végre megismerhetjük az ellenálló mozgalmak hősnőit, a hírszerző titkosügynököket, akiknek a nevét mindenkinek ismernie kellene! Ezért is nyújtottam kicsit hosszabbra beszámolómat, mert mindenképp szerettem volna mesélni kicsit Louise de Bettignies-ről, Leoine van Houtte-ról és tetteikről, ami inspirálta a kémnők újabb nemzedékét, akik már a SOE köreiben vívták a háborút. 

Remélem, egyre többen és többen ismerik és szeretik meg ezeket a hősnőket, akik méltán válhatnak példaképpé bárki számára. Nekem rengeteg erőt adtak, és nagyon örülök, hogy olvashattam / olvashatok róluk, és előlépnek a feledés homályából. Én mindenképp azon leszek, hogy szélesebb körben ismertté váljanak! 

TÖRTÉNET: Izgalmas, megrendítő, mely mindkét világháborút átöleli. Bemutatja, milyen az élet a háború sűrűjében, és ennek örökségét is elénk vetíti. Két idősíkon jelenik meg a cselekmény Eve és Charlie elbeszélésében, de végül – a múlt és jelen egybeforr, mosttá válik. Kapunk egy kis romantikát is, melyet nem a kényszer szült. Karcos, nyers, érződik rajta a múlt keserve és a rossz emlékektől való szabadulási vágy. Az írónő korhű képet fest a megszállt Franciaországról, a látható állapotokat éppoly filmszerűen jeleníti meg, mint a lélekben zajló küzdelmeket. 

BORÍTÓ: Gondolkoztam, ki is lehet ez a lány, Charlie, aki végül összeszedi minden bátorságát, szembeszáll szülei akaratával, és elindul megkeresni Rose-t, vagy a fiatal Eve, aki hátrahagyja Angliát azért, hogy francia kémként szolgáljon Alice hálózatában. Én szívem szerint Louise de Bettignies-t, a hálózat vezetőjét tettem volna a borítóra. 

KARAKTEREK: Szépen kidolgozott, teljes ívű jellemfejlődéseket kapunk, és olyan szereplőket, akik valóságosabbak már nem is lehetnének. Ez a pergős kémregény úgy bújtatja a valóságot, hogy teljesen mellőzi a száraz dokumentum-jelleget. Regényes, a párbeszédek pedig – főként Lilié és Eve-é – élénkek, és az önirónián kívül a savanyú humort is magukba zárják. 

🌟🌟🌟🌟🌟

BEVETÉSEN A SOE TITKOSÜGYNÖKEI - #1 NANCY WAKE – ARIEL LAWHON: Fedőneve: Hélène

 

EREDETI CÍM: CODE NAME HÉLÉNE

KIADÓ: AGAVE KÖNYVEK

OLDALSZÁM: 528

EREDETI MEGJELENÉS: 2019

KIADÁS ÉVE: 2021

MŰFAJ: TÖRTÉNELMI, ROMANTIKUS, KÉMREGÉNY

FORDÍTOTTA: TÖRÖK KRISZTINA

FÜLSZÖVEG: 

Ariel ​Lawhon lenyűgöző, igaz történeten alapuló történelmi regénye a társasági hölgyből kémmé avanzsált Nancy Wake életéről.

Nancy Wake 1936-ban Párizsban él, és a Hearst konglomerátum újságírójaként dolgozik. Itt ismeri meg a dúsgazdag francia iparmágnást, Henri Fioccát, akinek hamar elcsavarja a fejét, és ráveszi, hogy vegye őt feleségül. Nem sokkal később a németek megszállják Franciaországot, és az újdonsült Mrs. Fiocca kénytelen máris egy újabb nevet felvenni: egy háborús fedőnevet.

A Fedőneve Hélène Nancy Wake második világháborús krónikája, akinek a nevét a világon mindenkinek ismerni kellene. Megtudjuk, hogyan csempészett iratokat a Vichy szabad zónában, hogy az üldözöttek Spanyolországon át menekülhessenek a nácik elől. Végigkövethetjük a saját menekülését a Pireneusokon át, miután a Gestapo ötmillió frankos vérdíjat tűzött ki a fejére. Megismerhetjük az angol SOE (Különleges Hadműveletek Végrehajtó Egysége) soraiba való csatlakozásának körülményeit, és hogy hogyan lett ezután a francia ellenállás egyik legbefolyásosabb vezére.

A Fedőneve Hélène fordulatokban gazdag, izgalmas kémregény a második világháború idejéről. Ariel Lawhon a történelmi hűséget betartva, de az ismeretlen részekben a képzeletére hagyatkozva mutatja be Nancy Wake lebilincselő és mozgalmas történetét szerelemről, önfeláldozásról és megingathatatlan eltökéltségről.

... „eljön majd a nap, amikor felidézzük barátaink emlékét, és összegezzük, kiket veszítettünk el.”

Sosem gondoltam volna, hogy valaha ennyire érdekelni fog a második világháború egy bizonyos szeglete, de sajnos vagy sem, az Elvesztek Párizsbannal eldőlt, hogy mi lesz a legújabb kutatási irány, amit belövök magamnak. A háborús filmek általában mind férfi központúak, közülük kerültek ki a szuperkémek, akik akár egyedül is képesek megbirkózni egy egész hadsereggel. A fókusz eltolódott ebbe az irányba, így nem volt rálátásunk arra a sok bátor, önfeláldozó, talpraesett nőre, akik szintén ott munkálkodtak a veszélyzónában, az ellenség orra előtt. A második világháború ellenállási mozgalmainak hátterében bizony sok kémnő mozgatta a szálakat titkosügynökként, vállalva a lebukás veszélyét, hogy győzelemre segítse Franciaországot az áruló Vichy kormány és a megszálló németek felett. Egyik volt közülük az 1912. augusztus 30-án Új-Zélandon (Wellington) született, de Ausztráliában felcseperedő, brit állampolgárságú, Franciaországban élő Nancy Wake. 

Nancy Grace Augusta Wake

A nácik figyelmének középpontjába kerülő lány fején már ötmillió frankos vérdíj volt – „...la Souris Blanche nemcsak Franciaországban, de az egész német birodalomban a legkeresettebb személy” – ám a Fehéregér mindig ügyesebb és gyorsabb, mint a német besúgó gépezet. „Egy kis púder és kedélyes italozgatás az úton épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy amikor a papírjaimat kacsintva átadtam a németeknek, megkérdeztem tőlük, hogy engem keresnek-e?” (idézet: Origo) Ez a regény róla szól. Az írónő, Ariel Lawhon élt némi írói szabadsággal, de ettől még az életrajzi háttér biztos talpakon áll. Nancy megelevenedik előttünk, és képzeletünk színezheti tovább az ő lényét, karakterét. Erős, határozott jelleme nagyon korán megmutatkozik, és csak úgy fröcsög belőle a temperamentum. Magabiztossága és céltudatossága példaértékű társai szemében, akik mindannyian tisztelik. Az ellenállók soraiban is kivívja a tiszteletet. Gaspard például nehezen bírja elviselni, hogy egy fiatal lány parancsolgasson neki, ám kénytelen lesz behódolni, mikor látja, ezt a nőt ajánlatos komolyan venni. Mert Nancy „vidám szellemiségével és jellemének erejével megszégyenítette a férfiakat” (wikipedia) De ne szaladjunk ennyire előre. Mit is adott nekem ez a regény. Mivel vizuális típus vagyok, szinte testközelből tapasztalhattam meg a második világháború poklát, a barnaingesek elborult cselekedeteit, azt a vérszomjat, ami eluralkodott azokon, akik szabad kezet kaptak a vérengzéshez. A szabályok megszűntek. A borzalmak csepegnek a sorokból, mégis fogva tartja az olvasót a történet. Hogy miért? Mert az írónő remekül ért a feszültség fokozásához, a történetmeséléshez, és a jellemek építéséhez. Nem elfogult senkivel szemben, mindenkinek vannak hibái és erősségei. A humor fontos eszköze a túlélésnek, ezt hívja segítségül Nancy-n át Ariel Lawhon, így máris könnyebben emésztjük meg az amúgy súlyosan tragikus eseményeket. Török Krisztina ismét kitűnő munkát végzett fordítóként, meghajlok tehetsége előtt. Annyira nagyon jól sikerült megfogni Nancy csípős, karakán, pattogó személyiségét! Csak úgy izzanak a párbeszédek, és szánk mosolyra görbül egy-két visszavágás olvasása után.

A rúzsát páncélként magán viselő Nancy-t azonnal sikerül megkedvelnünk. Én összemostam magamban a róla korábban olvasott életrajzi riportokat, fényképeket, a regényben szereplő lánnyal. Így az azonosulás még gyorsabb volt. Szinte hihetetlen, amit ez a fiatal nő véghez vitt, és valóban, mindenkinek ismernie kellene az ő nevét! Szégyen és gyalázat, én is csak néhány hónapja szereztem tudomást a SOE létezéséről és arról, hogy miket köszönhetünk azoknak a bátor kém-lányoknak, akik minden erejükkel az ellenállást segítették. A szóban forgó könyv nem tömény életrajzi írás, hanem egy feszültséggel teli, izgalmas kémregény, ami bemutatja a maga őszinte valóságában ezt az aljas korszakot. Rengeteg érzelmet vált ki belőlünk a történet, én voltam dühös, kétségbeesett, boldog és végtelenül letört. A könnyeim és a mosolyom gyakran váltogatták egymást. Az igazságtalanság elemi erővel, gejzirként robbant fel bennem, a nácik tomboló őrülete, valamint a kollaboráns franciák árulása miatt. Nem is tudtam eldönteni magamban, melyiküket vessem meg jobban. A könyv nem esik az előítélet rabságába, hagyja, hogy az olvasó foglaljon állást. Mindkét oldalon vannak szörnyetegek, akiket a háború nevelt ki. Nancy-nek nem egyszer kell olyan döntést hoznia, amivel kénytelen példát statuálni. „A háború előtt a legkevésbé sem voltam erőszakos, még egy pókot se ütöttem agyon. De valami megváltozott bennem. Felébredt bennem valami mélyen lapuló, félelmetes ősi ösztön. Már nem ódzkodom attól, hogy akár a puszta kezeimmel szolgáltassak igazságot. Már nem félek. És megnőtt bennem a gyűlölet. Heves és erőteljes érzésként lobog bennem a németekkel és az őket kiszolgálókkal szemben. Már nem vagyok kedves ember. De cseppet sem zavar. Így könnyen meghozom a döntést.” Bár a bosszú létjogosultsága megalapozpott, Nancy nem híve a kínzásnak. Legyen vége minél előbb. A szenvedés nem hozza vissza azokat, akik elvesztek. 

A történet szépen keretbe zárja a cselekményt, ott kezdődik minden, ahol véget ér. Két idősíkon mozog a regény – a fejezetek pedig Nancy személyazonosságai alapján vannak elnevezve, mikor épp kinek a bőrében tevékenykedik: Hélène, Madame Andrée, Nancy Grace Augusta Wake, Nancy Fiocca, Madame Andrée – ami szép lassan utóléri egymást. Tanúi lehetünk a háború előszelének, előttünk bomlik ki lépésről-lépésre. Nancy már a Heasrt szabadúszó újságírójaként tapasztalja Bécsben, hogy van valami kibontakozóban, valami szörnyűség, amit egy újságcikk sem lesz képes megállítani. Sajnáltam Nancy-t és Henri Edmond Fioccát, hogy a szerelem pont ilyen vészterhes időben szökkent szárba köztük. 1937-ben találkoztak, és 1939. november 30-án házasodtak össze. Nagyon szép volt és őszinte. De a németek mindent tönkretettek. Henri, bár nem lesz énelbeszélő, szintén kap E/3-as szemszöget. Néha nehéz volt az átállás, de aztán megszoktam. Ezen kívül mindent Nancy mesél el nekünk. Henri igazi francia úriember, aki bár gazdag, mégis levizsgázott előttünk emberségből. És könnyes a szemem, mikor ezt írom. Ő és Nancy igazán megérdemelték volna a boldog befejezést, de sajnos közbeszólt a féltékenységbe burkolózó gyűlölet. Marceline az egyik legellenszenvesebb karakter a regényben, akit az írónő eképpen jellemez: „Az ő alakja, legalábbis ahogy a regényben megjelenik, nem létezett a valóságban. Azokat a nőket gyúrtam egybe a személyében, akikkel Henri Nancy előtt viszonyt folytatott, meg akit Nancy a kivégzőosztaga elé állított. Azok az arcok olvadtak össze az elmémben Marceline-né, a két lábon járó francia kollaboráns alakjává, aki összeadta magát a németek ügyével.” Mindenki egy ilyen szerelemre vágyik. Egy olyan társra, mint amilyen Henri is volt. „... Henri Fiocca a lehetséges legnagyobb szeretetről tett tanúbizonyságot.” Sosem árulta el feleségét a Gestaponak. 

Nancy Wake és Henri Fiocca 

A háborún kívül sok minden másról is szól ez a regény. Egy tiszta szerelemről, igazi barátságokról, olyan erős kapcsolatokról, melyek szétszakíthatatlan köteléket alkotnak. A háború egymás mellé sodor olyan embereket, akik különbözőbbek már nem is lehetnének, mégis kialakul köztük egy kapocs, mely ott marad láthatatlanul az idők végezetéig. Hubert, Ian Garrow, Patrick O' Leary, Tadivat, Jacqes. Az írónő közel emeli hozzánk őket. Tetszett Nancy fokozatos átalakulása, a benne buzgó tenniakarás. Hogyan jutott el odáig, hogy SOE ügynök vált belőle. Nancy Wake feladata Maurice Buckmaster tolmácsolásában a következő: „Maga fogja ellátni, felszerelni és kiképezni az auvergne-i ellenállást. Magát küldjük át Auvergne térségébe, hogy mire a szövetségi erők partra szállnak, a francia ellenállók is készen álljanak a harcra.”  És mindezt mi is átéljük vele együtt. Nancy több mint hétezer ember tevékenységét irányította Franciaországban. A kiképzését is megismerhetjük kissé tömörítve, és azokat az embereket, akik a regény elején már Nancy társai. Egy bizonyos küzdési technika alkalmazását is – hogyan lehet puszta kézzel embert ölni – láthatjuk fordított sorrendben, előbb élőben, aztán a kiképzésen. Fellázadt igazságérzetünk – Nancy-vel együtt – elégtételt követelt. Legalábbis én így éreztem. Nancy csupán egyszer alkalmazta élesben, és önmaga is meglepődött hatékonyságán. A valóságban más volt a célpontja, mint a regényben, de a végeredmény ugyanaz: egy taggal csökkent az SS alakulat száma. Tudom, hogy a bosszú nem boldogít, de az az ember igencsak rászolgált a sorsára! Magának köszönhette azt, amit kapott! 

A Maquis – francia ellenállócsoport 

Zseniális írói bravúr, ahogyan a kezdet és a vég összekapcsolódik. „A személyiségem a körülményekhez alkalmazkodó, folyton változó valami. Ma éjjel Hélène vagyok, és hazamegyek” ... „mélyen Franciaország szívében, többezernyi bátor hazafi várja a segítségünket. Nem hagyhatjuk magukra őket ezzel a háborúval. Én felkészültem... Köszönöm, hogy hazamehetek.” 

Az 1944. augusztus 15-i Dragoon hadművelet – D-nap, a normandiai partraszállás – után az ellenállási csapatok megszorongatták a visszavonuló németeket. Nancy egy vichy-i ünnepségen értesült férje haláláról, ami a végtelenségig letörte őt. Miután feladatuk véget ért, szeptember közepén ő és csapata többi tagja visszatért Nagy-Britanniába. 

Közvetlenül a háború után Nancy Wake megkapta a György-keresztet (GC), az Egyesült Államok Medal of Freedom érdemérmét, a Médaille de la Résistance kitüntetést, és háromszor a Croix de Guerre-t is. Nancy-t 1970-ben a Legion of  Honour lovagjává (Chevalier) nevezték ki, 1988-ban pedig a Legion of  Honour tisztjévé léptették elő. 2006 áprilisában részesülhetett a Royal New Zealand Returned and Services' Association legmagasabb elismerésében is. 

Kitüntetései a canberrai Australian War Memorial második világháborús galériájában vannak kiállítva. 

Mindenképp érdemes Nancy Wake-t végigkísérnünk ezen a regényen, kalandjai a mi szívünket és lelkünket is megedzik, kitartásra ösztönöznek, arra, hogy: sose add fel! Még akkor se, mikor látszólag a legkilátástalanabb helyzet zárul össze körülötted. 

Madame Andrée (Nancy)

„Iratokat, rádiót, csempészárut élelmiszerjegyet és embereket szállítok a Szabad zóna egyik végéből a másikba. Három különböző személyi igazolványom van. Az igazi, mely szerint a marseille-i Madame Fiocca vagyok; egy második szintén Madame Fioccáé, aki Marseille-ben él, csakhogy ebben már nincs feltüntetve, hogy nem mellesleg brit állampolgár is volnék, mert ennek a kellemetlen ténynek következtében minden ellenőrző ponton feltartóztathatnak és kifaggathatnak, márpedig ezt bizonyos helyzetekben épp kerülni szeretném. Ezt egy megbízható rendőrtiszt szerezte. A harmadikat pedig Patrick O' Leary. Az okmányban foglaltak szerint Mlle. Lucienne Suzanne Carlier vagyok, egy francia orvos titkárnője.”

TÖRTÉNET: A sok néven ismert Nancy Wake elevenedik meg előttünk, és magával ragad a bő sodrású események rengetegébe. Illúziók nélkül, őszintén mesél nekünk a háborúról, amiben sokan az emberségüket is elvesztették. A szerelméről, ami a sok mocsok közepette is tiszta maradt. A bántó igazságtalanság érzéséről, melyet a valódi árulók generálnak benne azáltal, hogy az ellenállókat tekintik hazaárulónak sőt terroristának. Annak ellenére, hogy mivel valós személyekről és eseményekről lévén szó, előre ismerhetjük egyes dolgok végkimenetelét, az izgalom mindvégig adott. Nem ül le és válik vontatottá a cselekmény. Csak úgy forr és izzik. 

BORÍTÓ: Szépen kidolgozott és igényes, nem mutat arcot, ezáltal nem befolyásol, így gondolhatunk akárkire, egy nőre a tömegből, aki az ellenállást segíti. Viszont a „láthatatlanságot”  Nancy-nek úgy sikerült elérnie, hogy biciklivel közlekedett, volt is egy hosszabb tortúrája ily módon, ami nem semmi  teljesítmény, így én egy ködbe burkolózó biciklis képpel is el tudnám képzelni a fedőlapot. De ez csak az én véleményem. 

KARAKTEREK: Olyan embereket ismerhetünk meg a francia ellenállás és a SOE köreiben, akik nem szuperhősök, nincsenek extra képességeik, mégis olyan tetteket visznek véghez, amikhez mi emberfeletti erőt társítunk. Kivívják tiszteletünket, rokonszenvünket és példaképpé lépnek elő. Számomra mindenképpen! 

🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟

KLASSZIKUS JÚLIUS BOOK TAG

Köszönöm szépen a meghvást @Netta88 :) 

Mostanában elég sok book tag ér el engem, igyekszem felzárkózni. Lássuk akkor a júliust :)

1. Háború és béke – Egy hosszú könyv

Húú, mostanában a leghosszabb könyv, amit olvastam A D.O.D.O. felemelkedése és bukása volt a maga 616 oldalával, de mivel nagyon apróbetűs, nekem jóval hosszabbnak tűnt. 

2. Egypercesek – Egy rövid könyv

A Sárga Téglás háború viszonylag rövidnek számít, igaz, hogy 300 oldal, de hatalmas betűkkel van írva. 

3. Anna Karenina, Bovaryné, Jane Eyre – Főszerepben a nők!

Ez nem nehéz, én általában olyan regényeket olvasok, melyekben erős női karakter a főszereplő. Marissa Meyer Holdbéli krónikák sorozatának mindegyikében egy ismert mesehősnő kap főszerepet modern körítéssel. Cinder, Scarlet, Cress és Winter :) 

4. Egy csésze tea – Egy könyv a 19. századból

 A mansfieldi kastély Jane Austentől :) Fanny Price az egyik kedvenc Austen karakterem :) 

5. 1984 – Egy disztópia

Az éhezők viadala trilógia is ott van a polcomon, és szerintem sokkal jobban sikerült a regény, mint a filmváltozat. 

6. Oscar Wilde-féle betegség – Egy LMBTQ könyv

Nem nagyon olvastam még a témában úgy, hogy az központi legyen. A Fogadj el! például nagyon tetszett, de ott inkább a lány tettei bírtak súllyal, nem a srác vonzalma. Szerintem. 

7. Rómeó és Júlia – Egy szerelmes történet

Semmi lány <3 Jenny Dove és Russel Checkland kettőse még mindig az élmezőnyben úszkál nálam :) 

8. Hemingway – Főszerepben a férfiak!

A Felföld ködén túl című regényben egy fickó – aki túl szép, hogy igaz legyen – főszerepel, de annyira cukormázas az egész sztori, hogy egyszerűen leragadtam a századik oldal környékén. Ez nekem annyira nem fekszik. 

9. Agatha Christie – Egy krimi

Ez könnyű, mert az egyik kedvenc műfajom. A Kim Stone sorozat is ott díszeleg a polcomon, de ha egykét kell mondani, itt a Zárj minden ajtót, ami szintén nagyon megfogott a karakterábrázolása miatt. 

10. Robinzonád – Egy könyv, amely szigeten játszódik

Daniel Defoe: Robinson Crusoe, William Golding: A Legyek Ura. Mindegyiket akkor olvastam, mielőtt még kötelezővé váltak volna, ám az utóbbi még így sem tetszett igazán :) 

11. Byroni-spleen – Egy depressziós könyv

Jane Harpertől A természet ereje. Ebben volt jó adag depresszió, mely az események sodrát is befolyásolta. 

12. Eposz – Egy hősies történet

Az Elvesztek Párizsban jutott hirtelen eszembe, mely a bátor női kémeknek, rádiósoknak állít emléket, akik a második világháborúban, Franciaországban teljesítettek szolgálatot. Izgalmas, szomorú, de letehetetlen! :)

13. Az ember tragédiája – Egy magyar mű

Azonnal Fabléra gondoltam, de akkor legyen a Leányrablás Budapesten Böszörményi Gyulától. Imádom ezt a sorozatot. Vicces, szórakoztató és olvasmányos.