KIRÁLYFALVI MIRA: PILLANGÓTÁNC

EREDETI CÍM: PILLANGÓTÁNC

KIADÓ: ENIGMA

OLDALSZÁM: 502

EREDETI MEGJELENÉS: 2022

MŰFAJ: NAPLÓREGÉNY 

FÜLSZÖVEG:

Létezik ​egyáltalán a tökéletes érintés? És ha igen, akkor mik a titkos összetevői?

„Férfiak jönnek hozzám megpihenni. Mintha menedéket keresnének nálam állandó hajszájuk közepette. Mind keresik a maguk kis békés szigetét. Én pedig megteremtem nekik vágyott illúzióikat. Elviszem őket egy szebb, boldogabb, szabadabb világba. Játszok az érzékeikkel, érzéseikkel és a képzeletükkel. S az egészbe belevegyül, még talán valamiféle szeretet is.”

A Pillangótánc egy magányos lány története, aki elhatározza, hogy a férfiak számára kikísérletezi a tökéletes érintést. A legfinomabb illatokat, a legkülönlegesebb olajokat és kezének leggyöngédebb mozdulatait használja, s arcát álarc mögé rejtve válik az érintés művészévé. Maya a Mirage szalon rejtett világában méltatlan alkut köt magával. Pénzre váltja kapcsolataiban soha meg nem becsült érzékiségét.

„A nővé válás útjára senki se lépjen rá vakmerően, mert ha egyszer elindult rajta, célhoz kell jutnia, különben elveszett. Ezen az úton kapkodva sietni annyi, mint hibázni, tétlenül várakozni annyi mint megfutamodni, eszelősen lázadozni, annyi mint feneketlen mélységbe zuhanni. Te, aki e könyv olvasásába kezdtél, ha végigolvasod és megérted, hatalmat kapsz kezedbe. Nőiességed eltökélt használatával képes lehetsz teremteni. Ám jól vigyázz, öncélú próbálgatása akár nyomorba is dönthet. Tégy hát vele, amit akarsz – a nem-tudás többé már nem lehet mentséged. Ha tiszta vagy, lámpás lesz előtted, ha erős vagy, fegyverré válik kezedben, ha bölcs vagy, bölcsebbé leszel általa. Ha azonban gyarló vagy, menthetetlenül vesztedbe vezet. S lelkiismeretedet a megbánás és örök nyugtalanság súlyával terheli meg.”

A Pillangótánc mind témájában, mind műfajában kiugrik az általam olvasott regények közül. Szerintem mindenki ezt fogja érezni, ha belevág Maya történetébe, aki naplószerűen mesél az általa megélt eseményekről, érzésekről, interakciókról, kapcsolatokról. Vágyakról, álmokról, az ezeket szétrepesztő valóságról. Ezek a kis történetek azonban erősen tanító jellegűek. Nem csupán arra szolgálnak, hogy szerzőjük megszabaduljon az okozott stresszélménytől azáltal, hogy papírra veti gondolatait, hanem próbál úgy fogalmazni, rendszerezni gondolatszinten, hogy a tanulság is kézzelfogható legyen. Lélektanilag levezethető, elemzett és átgondolt taralom virágzik ki Maya keszekusza érzelmi világából, amibe nővérét is beszippantja, hiszen a könyvben ő olvassa a „neki szánt” naplót. Emma is érzelmi viharba keveredik a sorok által, az analízis annyira működik, hogy nem csupán Maya világosodik meg, hanem ő is. 

„Pillangótánc... így nevezte Maya a tiszta vágyat. Azt az illékony tüneményt, amit színes és káprázatos játékával férfi és nő közösen képes létrehozni egymásra találásuk pillanatában. Ezt kereste Maya kezdetben öntudatlanul, később nagyon is eltökélten párkapcsolataiban. Vágyott e teremtő érzéki és érzelmi vonzalom megtapasztalására. Meg akarta ismerni ezt a rokonszenvből kibontakozó varázslatos izzást. De szerelmi együttlétei nagyon ritkán emelkedtek ilyen magasságokba.” 

Ha nagyon figyelmesek vagyunk, mi is érzékelni fogjuk, hogy több sors körvonalazódik szemünk előtt, amik hatással vannak egymásra. Egy rögös életútra lépünk, ami szépen válik láthatóvá, átélhetővé lépésről-lépésre. És a végére érve – ami igazából csak egy elágazás – megértjük, mi is az a Pillangótánc. Maya harca a szabadságért a vágyakkal, érzelmekkel, testiséggel, szellemiséggel – a valóra váltható álmokért. Ez a harc magába foglalja a lázadást önmaga és környezete ellen, érzelmei ellen, a mérgező kapcsolatok ellen – a pillangótánc maga a végső boldogság elérése. Maya akkor a legszabadabb, legboldogabb, ha táncolhat. Ekkor igazán önmaga. És ez az állapot akkor köszönt be, ha „a test vágya és a lélek kívánsága találkozik”.

A Newportban, a Mirage masszázsszalonban eltöltött idő sok mindenre megtanította a lányt, és a „minden rosszban van valami jó” tézis optimista kimenetet kap nála végül. Eleinte nehezen birkózik meg az őt ért lelki traumákkal, aztán mikor leülepszik benne minden, próbál úgy gondolni a történtekre, hogy megerősítették őt a célja felé vezető úton. Hibák tömkelege, amikből tanulni kell – bár elég keserű a szájíz kezdetben, később csak a javunkat szolgálhatja. 

A romantika naturalista kivetülésével is találkozhatunk. Az általa kiváltott pezsgő eufória és a csalódás okozta depresszív állapot ilyen részletgazdag elemzésével még nem találkoztam. Maya egy okos, intelligens, és kezdetben elég naiv lány, aki képes tanulni az általa elkövetett baklövésekből, sőt mások hibájából is. Néha-néha ugyan még belesétál érzelmi csapdákba, de aztán idővel megmakacsolja önmagát, és legyőzi a bensőjében lakozó szelídséget. Muszáj olykor vadabbnak lenni, ha túl akarsz lendülni egy lelki béklyón, széttépve azt. Idomulni kell a téged körülvevő világhoz. Nem kell lesüllyedni, hanem meg kell találni a megoldást arra, hogyan állhatsz szilárdan a talajon. Nem kell mindenkivel kompromisszumot kötni. Szükséged van barátokra, de nem minden áron. Szükséged van arra, hogy szeressenek, a kötődésekre, de a magány is gyógyító hatással bír – egy jó kis relexáló fürdő csodákra képes. Nem teljesen tudatosan, Maya életmód-tanácsadóvá válik, és nem árt odafigyelni ezekre a tanácsokra, ugyanis roppant hasznosak lehetnek számunkra. 

Királyfalvi Mira írónő – ahhoz képest, hogy első regényről beszélünk – olyan választékos szókinccsel és a lélektani palettát átívelő gondolatvilággal rendelkezik, ami egészen egyedülálló ebben a műfajban. A Pillangótánc nem gyors olvasmány, nem egy romantikus lányregény. Lassan haladunk a történetben, hiszen itt az azonosulás folyamata a lényeg, az, hogyan tegyük magunkává Maya gondolatiságát, hogyan igazodjunk el ebben a lélektani útvesztőben. Ez a könyv rávesz minket arra, hogy nézzünk szembe önmagunkkal. Ez megeshet velem is... nézzük, mit tehetek ellene... és még sok ilyen kérdés-válasz kombináció fog felvillanni előttünk. 

„Repkedett a pillangó lány, de eltévedt az árnyas útján.

Szép tisztását keresgélve, megrekedt a rengetegbe.

Ösztönök és félelmek, vágyak és ígéretek. 

Indítékok jól elrejtve, mennyi játszma meg nem fejtve.

...

A csábító megtanulta, választ vár a vágy ritmusa.

Tévelyegve s bolyongva, bölcsességet hozott útja. 

Elmeséli most neked, tétova szív mit tehet?

Fogd a kezét, elveszett útvesztőből kivezet.”

Mindenképp érdemes belevágni az olvasásba annak, aki szeretné jobban megismerni a típushibákat, melyekbe akarva-akaratlan belefutunk életünk során, és az esetleges megoldásokat, a háttér motivációt. Mi tehet erősebbé? Mitől leszünk gyengék? Hogyan tudunk ellazulni, ha túlságosan nagy a nyomás rajtunk? Sok választ kínál a Pillangótánc. Kész vagy szembenézni Maya által önmagaddal?  Ha igen a válasz, akkor a Pillangótánc egy Neked való regény! 

🌟🌟🌟🌟🌟

M. J. ARLIDGE: SZERET, NEM SZERET

EREDETI CÍM: LOVE ME NOT

SOROZAT: HELEN GRACE VII. 

KIADÓ: GABO

OLDALSZÁM: 324

EREDETI MEGJELENÉS: 2017

KIADÁS ÉVE: 2018

MŰFAJ: KRIMI, PSZICHO-THRILLER

FORDÍTOTTA: TURCSÁNYI JAKAB

FÜLSZÖVEG:

Szeret…

Egy ​nő holtteste fekszik az úton. Elsőre tragikus balesetnek tűnik. Ám amikor Helen Grace megjelenik a helyszínen, hidegvérű gyilkosságnak látja. De miért venne célba bárki egy imádott feleséget és anyát?

Nem szeret…

A város másik végében megölnek egy gyógyszerészt, de a vevőit életben hagyják. Milyen alapon dönt a gyilkos?

Nem szeret…

Ha Helen nem oldja meg a halálos kirakós játékot, még több vér fog folyni. És ha téved, az az életébe kerülhet.

Helen Grace, aki a börtönből kiszabadulva visszatért a Southamptoni Központi Rendőrkapitányságra, elsőként érkezik a tetthelyre.

Az eddigi legfeszültebb Helen Grace-thriller eseményei nyaktörő sebességgel, valós időben játszódnak le, 24 óra alatt.

A Szeret, nem szeret kicsit kitűnik a Helen Grace kötetek közül. Egyedi, mivel egy nap alatt zajlanak az események egyenes adásban, és a gyilkos kilétére viszonylag hamar fény derül. Ennél a résznél éreztem eddig legjobban érvényesülni a pszichodrámát, ugyanis itt az akció mellett a lélektani mélységet is megtapasztaljuk. Egy-két kis csavar kerül az utunkba, de végső soron itt az a lényeg, hogy Daisy Anderson miért és hogyan jutott el odáig, hogy fellázadjon és megbüntesse a társadalmat. A Szeret, nem szeret eddig a legszomorúbb része a sorozatnak. Hogy miért? Mert itt a gyilkos ámokfutóra sem lehet igazán haragudni. Vagyis lehet, de mégis inkább sajnálatot ébreszt az emberekben.

Ő ugyanúgy áldozat, aki  „a naplójában gyakran írt arról a vágyáról, hogy feláldozza önmagát, így vetve véget a szeretet nélküli, fájdalmas életének.” Daisy-nek semmi másra nem  lett volna szüksége, csak szeretetre és elfogadásra. De őt nem csupán a társadalom lökte ki önmagából, hanem az édesanyja is elhagyta. Nem maradt semmije, csak a keserűség táplálta harag, ami egyszer csak belobbant, és pusztító erejűvé vált. „Valakinek fizetnie kell a szar életemért, azért, hogy újra meg újra belém rúgtak...” Nem maradtak gátlások, csak az ösztön és a bosszúvágy. Mégis, Daisy ugyanolyan áldozat, mint azok, akiket felelőssé tett sorsának alakulásáért. A cím is nagyon jól rávilágít a kamasz lány lelkiállapotára. Elképzelem, ahogy tépkedi a virágszirmokat a Százszorszépről – szinte ironikus módon a neve is ezt jelenti – … szeret… nem szeret…

Életében sajnos egy szeretet sem volt valódi, teljes. Csak a látszatot adta, semmi mást. És ezzel ő tisztában is volt. Daisy vágyott rá, érezte belül, de nem tudta megtapasztalni, milyen az igazi szeretet. Amit Jason Swift iránt érzett, az csak egyfajta ragaszkodás, hogy ne őrüljön egyedül a világba, és ne legyen egyedül, mikor igazságot kell szolgáltatnia. A srác egy tudatlan és üres pszichopata, de Daisy nem. Benne rengeteg érzelem van elzárva, csak képtelen kezelni őket, ezért elhatalmasodnak rajta, és elveszti a kontrollt felettük. Értelmes, intelligens, félelmetesen leleményes lány, aki elveszik az érzelmei útvesztőjében. A tartását mindvégig megőrzi, próbálja hideg közönnyel befogadni az ingereket és tetteinek következményét. Nem omlik össze a külvilág felé, csak legbelül érzi a tomboló fájdalmat, ami ránk és Helenre is átragad. Akiben van empátia, megérti Daisy-t. Helen megértette. Igazi haragot az anyja iránt éreztem, aki otthagyta kétségbeesett kicsi lányát, aki ragaszkodott hozzá és szomjazta a szeretetét. Már ekkor elpattanhatott, eltörhetett valami a kis Daisy-ben. Önbecsülése a padlóra zuhant, teljesen értéktelennek érezte magát. A helyzet idővel csak rosszabb lett. És akkor vitatkozhatunk, kinek a hibája ez a mészárlás. Ki tehető felelőssé érte? Lehet, hogy a ravaszt Daisy húzta meg, de az idáig vezető út a lényeges. Ok nélkül senki nem válik gyilkossá. Ennek a pszichológiája pedig kristálytiszta. 

Emilia Garanita is beesik a látókörébe – mert megint ott van, ahol nem kéne lennie –, ezért túszként végzi, ám a minden lében kanál riporter lazán veszi ezt az akadályt is, és még profitál is szorult helyzetéből. Nem is ő lenne, ha nem így tenne. Lehet, hogy icipici zabszem van a fenekében Daisy kiszámíthatatlan viselkedésétől, de nem uralkodik el rajta a pánikhangulat.  Kettős érzés keringhet bennünk Daisy iránt, és teljesen biztos vagyok abban, hogy Helen is így érez. Egyfelől ott van Joanne Sanderson esete. Helen helyettese, Sanderson őrmester már kezdett szimpatikussá válni. Méltósággal viselte mindazt, amit Helen akasztott a nyakába látens bosszúként. A felügyelő valóban haragudott rá, de a tehetségét elismerte, és a szívébe is visszaengedte… csak kicsit elkésett. És ezzel elindul egy érzelmi lavina, ami folytatódik a következő részekben is. 

Nehéz volt a befejezés, nagyon drámai és lassan emészthető. Én sokat sírtam az utolsó oldalakon, főleg, amikor belegondoltam, mennyivel másképp is alakulhatott volna minden. És ehhez nem lett volna szükség semmi extrára.  

Bízom benne, hogy Daisy talál magának egy szebb befejezést az Éjfél könyvtárban, Joanne Sandersonra pedig hosszú, boldog élet vár egy másik világban. 

Mindketten megérdemlik a boldogságot!  

🌟🌟🌟🌟🌟

AZ ÚJ KEZDET

Mégsem volt jó ötlet, hogy egyedül induljak el. Áramszünet van, erős szél, az eső is szakad. A hazajutást némileg nehezíti az a két doboz sör is, amit legurítottam a bulihangulat kedvéért.  

A friss levegő használ. A fejfájásom alsóbb fokozatra kapcsol. 

Megyek, mendegélek, mint a mesében, de egyszer csak érzem, hogy valami nem stimmel. Vagy én áztam el nagyon, és a szememet kezdi belepni a pára, vagy tényleg leereszkedett valami köd, amit lassan harapni lehet.

Lábaim új életre kelnek, szinte szaladok. Végleg tudatosul bennem, ez a köd nem a fejemben létezik, hanem körülöttem.  

Egy kanyart elvéthettem, mert mikor kezd tisztulni előttem a látóhatár, nem a falumat pillantom meg, hanem egy bozóttal benőtt senkiföldjét, ahol száraz szalmabálák állnak sorban, meg egy madárijesztő, aminek tökfejet faragtak a halloweeni őrület tiszteletére. Megnéztem gyorsan mobilomon a GPS-t. Nem tudtam eldönteni, ő a zavarodottabb, vagy én.  

A köd eloszlott teljesen, hogy jobban szemügyre vehessem a torz alakot, aminek – bár a madarak ijesztgetésére szolgál – négy varjú cincálja foszlott kabátját.

Két kérdés érlelődik bennem: hol a bánatban vagyok? és hogy kerültem ide? Mit szokás tenni olyan helyzetben, mikor a racionalitás csődöt mond? Elkezdtem csipkedni a kezem, pofozni az arcom és dörzsölni a szemem, hátha csak valami rémálomszerűségben ragadtam, és most a barátok kanapéján fekszem kiütve. A csípések fájtak, az arcom égett, és ha a szememet tovább dörzsölöm, félő, hogy leradírozom a képemről. Pislogtam kettőt, de nem tűnt el a madárijesztő.

Legalább nem beszél. Ám ebben a pillanatban felém fordul, majd rekedt hangon ezt mondja: Helló!  

Erre mit lépjek? Futni nem tudok, mert a felső testem harmóniában rezeg alsóbb végtagjaimmal. Felpróbálok egy mosolyt, ami nem lett toplistás, és ezzel párhuzamosan felemelem a kezem. A remegés integetésnek is felfogható. 

Úgy tűnik, nincsenek nagy elvárásai, ő is csak mosolyogni próbál. Lassan de bizonytalanul körbe nézek, látok-e valami ismerőset, de semmi. 

Mit veszíthetek, ha megkérdezem, hol vagyok? Kettőnk közül ezt ő biztosan jobban tudja. Minimálisra csökkentem hangszálaim remegését, és kérek tőle egy helymeghatározást. Felvilágosít, hogy átléptem a határvonalat a mi világunk meg az ő világa között. Erre magamtól is rájöttem. Ha direkt akarok idejönni, tuti, hogy nem sikerül. 

A „hogy juthatok haza?” pontra sajnos nem tud konkrét választ adni, de megemlíti, hogy az egyik varjú elvezet az erdei tündérekhez, akik megmutatják az utat. Aztán a nevem felől érdeklődik. 

– Nerys Raven. 

Elindulok a madár után, de még visszaintek. 

Utunk során egyre barátságosabb lesz a táj. A varjú olykor rám néz, nem vesztem-e el. Valljuk be, van hozzá tehetségem. 

Előttem egy erdő körvonalai sejlenek fel. A madár jobban bízhat bennem, mint én saját magamban, mert köröz kettőt, károg egyet, a csőrével előre bök, aztán már ott sincs.  

– Köszi – mondom félig magamban, majd elindulok a fák felé. 

Észrevétlenül kúsztam át a „rettegek” állapotból a „csodásan érzem magam” hangulatba. Ez csak fokozódik, mikor elém toppan egy hamisítatlan tündér. Az ő mosolya megnyerőbb, mint a madárijesztőé. 

– Üdvözöllek, Nerys!

Ezután már semmi kétségem sincs afelől, hogy a gondolatolvasásban is perfekt. Vagy ért a madarak nyelvén? Ő is bemutatkozik. 

– Jena vagyok! 

Milyen szép név! Akárcsak ő maga. A szívemet melegség önti el, és kellemes borzongás fut át rajtam. Most, hogy így összebarátkoztunk, megfogja a kezem, és elkezd befelé húzni az erdőbe. 

– Nerys, a te történeted itt még nem ért véget. – A következő mondatával sarkaiból fordítja ki a világom. – Az eltévedt utazókat kötelességünk kivezetni ebből a világból, de te nem véletlenül kerültél ide. Gyere velem, és megmutatom, ki vagy valójában. 

Még felfogni sincs időm a szavait, mikor körülzár egy örvény, és zuhanni kezdek, hogy aztán egy olyan helyen érjek földet, ami a legvadabb képzeletemet is felülmúlja.

– Üdvözöllek Narubiában! – mondja Jena. Én meg csak állok, kővé dermedve.

JANET SKESLIEN CHARLES: A PÁRIZSI KÖNYVTÁR

EREDETI CÍM: THE PARIS LIBRARY

KIADÓ: LIBRI

OLDALSZÁM: 470

EREDETI MEGJELENÉS: 2020

KIADÁS ÉVE: 2021

MŰFAJ: TÖRTÉNELMI

FORDÍTOTTA: CSÁKI JUDIT

FÜLSZÖVEG: 

1939-et ​írunk, és Odile Souchet, a fiatal párizsi lány nem is lehetne boldogabb: felveszik könyvtárosnak az impozáns Amerikai Könyvtárba, és a jóképű Paul személyében a szerelem is rátalál. A náci csapatok bevonulása azonban egy csapásra véget vet az idillnek, és Odile világa összeomlani látszik. Hogy megmentse mindazt, ami fontos a számára, munkatársaival csatlakozik az ellenálláshoz, és úgy harcol, ahogy lehetőségei engedik: a könyvek segítségével. Heroikus küzdelmük ellenére Odile-nek hamarosan szembe kell néznie a szörnyű igazsággal: valaki elárulta. 

1983: Lily, a Montanában élő magányos kamasz lány felfigyel idős szomszédjukra, Mrs. Gustafsonra, akit a helyiek csak úgy hívnak, „a háborús menyasszony”. Ki ez a rejtélyes nő, és miért költözött a kisvárosba, ahová látszólag semmi sem köti? Lily kutatni kezd az öreg hölgy múltja után, és egyre több közös vonást vél felfedezni kettejük között. Egy nap sötét titokra bukkan, amely az egész addigi életüket megváltoztathatja…

Janet Skeslien Charles lebilincselő regénye varázslatos óda a könyvekhez, a barátsághoz, Párizshoz, és nem utolsósorban azokhoz a hétköznapi hősökhöz, akik sokszor ott munkálkodnak, ahol a legkevésbé sejtenénk.

„Mindegy, milyen elkeseredett voltam, az Amerikai Könyvtárban mindig akadt valaki, aki összelapátolt, és egyensúlyba hozott. A könyvtár több volt, mint téglák és könyvek; a habarcs az emberek voltak, akik törődtek egymással. Jártam én más könyvtárakban is... Nem volt semmi baj ezekkel... csak hiányzott belőlük az emberek közössége. Az Amerikai Könyvtár viszont – otthon volt.”   

Már olyan régóta szeretnék egy elfogadható értékelést írni erről a remek könyvről, csak eddig a szavak cserben hagytak. Már belefáradtam a háborúk borzalmainak olvasásába. Remegve vettem a kezembe ezt a regényt is, előre rettegve attól, most a második világháború melyik sötét szakasza kerül megvilágításba. A félelmem nagyobbrészt alaptalannak bizonyult, mert bár ott zajlott előttünk Franciaország megszállásának rémtörténete, mégsem bonyolódtunk bele ennek mélyebb ábrázolásába. Most egy olyan fejezet megfestését választotta a szerző, mely eddig kevésbé ismert, mégis rendkívüli fotossággal bír. Ez pedig nem más, mint a könyvtárosok kitartó, alázatos munkája. Az ő sajátos, és cseppet sem veszélytelen küzdelmük. A támogatásuk, hogy egy hely legalább maradjon ebben a csúnya világban, ami menedéket jelenthet az emberek számára. A párizsi Amerikai Könyvtár még a legzordabb, legvészterhesebb időken sem zárt be, és a könyvek sok embernek nyújtottak vigaszt és plántáltak reményt az elgyötört szívükbe. Mindez pedig a bátor könyvtárosok érdeme, akik hétköznapi hősökként vívják saját háborújukat. Ebben a korszakban az írott, vagy akár kimondott szavak varázserővel bírtak, és a reményt erősítették a lelkekben. 

A fiatal és örök optimista Odile Souchet is beáll eme nagyszerű emberek közé, és könyvtárosként kezd dolgozni. Azonban hamar megtapasztalja – amint kitör a háború – , hogy sokkal több áll emögött a munka mögött, mint azt korábban gondolta volna. De ő elkötelezett, és küldetésként vállal minden rábízott feladatot. Nem egyszer még édesapjával is összetűzésbe kerül, aki rendőrként kezdi elveszíteni lánya megbecsülését.

Ez a korszak hajlamos volt arra, hogy korábbi barátokat egymás ellen ugrasszon. Az erkölcsi mérce is más megítélés alá kerül. Margaret esete tökéletesen megmutatja, hogy a dolgoknak számos színárnyalata létezik, nem lehet valami egyszerűen csak fekete és fehér. Ő az egyik legőszintébb karakter a regényben, akinek sorsa számos lélektani ellentmondást rejt magában. Amit tett, az egy külső szemlélő számára elítélendő cselekedet lehet, de mégis hány ember életét megmentette döntésével. Árulónak nevezhetjük őt emiatt? És örülhetünk-e annak az agresszív hullámnak, ami a nácik elűzése után végigsöpört Párizson? Széljegyzetben kerül megemlítésre, de ez épp elég ahhoz, hogy elgondolkodhassunk rajta, vajon csak a fritzek voltak szörnyetegek? 

Ez a regény nem domborítja ki a második világháború kegyetlenségeit, hanem az érzelmekre és érzésekre helyezi a hangsúlyt. Minden szereplőnek mélyen szembe kell néznie saját magával és tudatos vagy nem tudatos tetteik, mondataik későbbi következményeivel.  

A történet váltott szemszögben íródott, a jelen és a múlt éles kontrasztba kerül egymással. Odile az 1940-es évekbe enged betekintést, míg Lily, az édesanyját korán elvesztő amerikai kamasz lány a jelent mutatja be. Viszont az események egy ponton összeérnek, a kapocs pedig Odile lesz. A múlt és a jelen tehát összeforr a személyében. Odile-t nagyon megszerettem, ő idősebb korában is fiatalosan gondolkozik, és a viselkedése is ilyen. Sok mindenre felnyitja Lily szemét, általa indul meg a lány személyiségfejlődése és bontakozik ki előttünk lépésről-lépésre. Lily világa kitárul a könyvek megismerésével, Odile magánya pedig felrepedezik. A kimondott titkok is megkönnyebbülést hoznak. Azonban nem csak Lily tanul Odile-tól. Ez a tanulás kölcsönös, még ha nem is mindig teljesen direkt, hanem látens módon megy végbe, gondolok itt példéul Lily kapcsolatára a mostohaanyjával. 

Több fontosabb mellékszereplő is kapott külön fejezetet. Én nagyon aggódtam Miss Reederért, az igazgatónőért, Margaretért, Borisért, Rémyért, Bitsiért és Eleanorért is. Akit nem tudtam megkedvelni, az Paul. Ő nem volt olyan bátor, hogy felvállalja azt, amit művelt. Ám ha meg volt győződve arról, hogy jót cselekedett, miért titkolta Odile elől? Nem hiszem, hogy a lányt féltette az igazságtól, inkább saját magát. A véletleneknek köszönhetően mégis kiderül az igazság. Az is, hogyan és miként kerül Odile Amerikába. 

A varjúlevelekről most olvastam először, és nagyon ledöbbentem a létezésükön, ahogyan Odile és Lily is. És nagyon elszomorított, hogy voltak, akik kihasználták a megszállást személyes bosszújuk vagy konfliktusuk rendezésére. 

Ez a regény mégis a reményről és a szeretetről szól. A bátor könyvtárosokról. Odile és Lily csodálatos barátságáról, kapcsolatáról. Ahogy rájönnek, hogy szükségük van egymásra. 

A történet mindvégig olvasmányos, és szépen előkészítve derülnek ki a titkok. A leírások részletesek, könnyű elképzelnünk magunkat a könyvtárosok között. A könyvtárat szinte misztikus helyként mutatja be a szerző. A könyvek birodalma mindenkinek személyre szabottan kínál menedéket. Elbújni egy történetben, vagy csak beszívni a könyvek sajátos illatát. 

„Ne hallgass rá, amikor valaki azt mondja, ne törődj valakivel – nyúlj utána, legyél a barátja. Az emberek nem mindig tudják, mit csináljanak vagy mit mondjanak. Próbáld meg ezt nem ellenük fordítani; sosem tudhatod, mi rejlik a szívükben. Ne félj különbözni. Álld meg a helyed. Ha rossz idők jönnek, ne feledd, hogy semmi sem tart örtökké. Fogadd el az embereket olyannak, amilyenek, nem olyannak, amilyennek te szeretnéd látni őket.” 

🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟🌟

LISA LUTZ: AZ UTAS

EREDETI CÍM: THE PASSENGER

KIADÓ: KÖNYVMOLYKÉPZŐ

OLDALSZÁM: 384

EREDETI MEGJELENÉS: 2016

KIADÁS ÉVE: 2020

MŰFAJ: PSZICHO-THRILLER

FORDÍTOTTA: GUTI ESZTER

FÜLSZÖVEG: 

Eltűnni a legkönnyebb…

A férje holtteste még ki sem hűlt a lépcső alján, de „Tanya Dubois” már menekül is. Megint. Mikor a rendőrség rájön majd, hogy ő igazából nem is létezik, olyan kérdéseket tennének fel, melyekre nem válaszolhat.

Hősnőnk mindent megtenne, hogy a múltjára ne derüljön fény, így keresztül-kasul utazik az USA-ban, folyton új személyazonosságot kreálva magának. Útközben összefut Domenickel, egy rejtélyes szándékú zsaruval, és egy problémás nővel, Blue-val, aki átlát a szitán, és akiről nem lehet tudni, barát-e vagy ellenség.

 „Lehet, hogy a bújócska csak egy játék, de olyan játék, amit tudnod kell jól játszani.” (Debra Maze) 

 

Már egy ideje kíváncsi voltam erre a könyvre, és örülök, hogy végre sorra is kerítettem. Nem voltak elvárásaim, igyekeztem kiszorítani a negatív kritikák általi előítéletet. És mennyire jól tettem! Nekem kimondottan tetszett ez a könyv, azt viszont nem is gondoltam volna, hogy a végére még kedvenccé is avatom.

Lisa Lutz írónő

Először Lisa Lutz írónő stílusa fogott meg, a nyers, önironikus és cinikus humor, amit főszereplőnk abszurd helyzetei és önmaga elbeszélésére alkalmaz. Nem az a tipikus nyomozós, sok szálon futó thriller, hanem itt inkább egy extrém bújócskába nyerhetünk betekintést, mikor is ezer nevű kaméleon hősnőnk próbál más személyek bőrében boldogulni, több kevesebb sikerrel. Menekül a múltja elől, aztán menekül önmaga elől is újra és újra, és lassan már azt is elfelejti, ki is ő valójában, annyi név és személyiség tapad rá matricaként. Minden hazugság, ami körülveszi. Az írónő érdekesen tárja fel az egyes személyiségeket, amiket Tanya kénytelen viselni. A lány szinte már skizofrénné válik, hiszen rengeteg identitás rejtőzik benne. De azért mindvégig igyekszik megőrizni a józan eszét, pedig már kezd belefáradni az állandó átalakulásba és menekülésbe. 

Részletesen elmeséli nekünk, hogyan is boldogul, mit kell tennie ahhoz, hogy új alakot öltsön, és közben érzi, hogy egyre rosszabb emberré válik, olyanná, amit mindig is igyekezett elkerülni. Először a rideg közöny érződik ki a hangjából, de aztán a felszín alól előbukkan az érző nő is. Tetszett, hogy ez nem direkt módon történik, hanem kis epizódokba ágyazva, elejtett megjegyzésekként. Utasunk kitűnő úszó. A víz hol menedéket nyújt számára, hiszen mindig megnyugtatja, ha úszhat, hol pedig ellenségévé válik, és keserű emlékképként tapad múltjához. De tisztára mossa előttünk valódi személyiségét. 

Számomra inspiráló volt a lány kitartása és talpraesettsége. Bár félt, sőt rettegett attól, amit a holnap rejt magában, mégsem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a pánik, hanem mindig alkalmazkodott az élet adta szituációhoz. Bár hosszabb távú tervei sosem voltak, mindig csak rövid időre tervezett, vagy épp improvizált. A végén pedig már belesüppedt a minden mindegy érzésbe.

Amit furcsálltam kicsit, az a Ryan-al való kapcsolata. Szerintem a srác bűnbánata egyáltalán nem őszinte, és a lány helyében én biztosan nem álltam volna szóba vele azok után, amit tett vagy épp nem tett. Ha nem jön a képbe Blue, akkor biztosan elvarratlan marad Tanya életének ez a része. És a srácot sem értem. Szertlek, de tönkretetted az életemet... mert? Én úgy emlékszem, fordítva történt. No mindegy. Ezt a viszonyt logikátlannak éreztem, főleg a lezárását, ami üres lett és semmitmondó. És még az igazságérzetünket sem hagyja nyugodni.  

Blue karaktere nagyon jól lett megalkotva. Hozzá elég sok fordulat kapcsolódik, dinamikusan tartja a regényt. Pontosan olyan ellentmondásos jellem, akiket nagyon szeretek. Ismerjük és mégsem. Bűnös mégis ártatlan. Akárcsak Tanya. Hogy mik a céljai, az csak a végén derül ki, de mikor kiderül, akkor újragondoljuk egész lényét és hozzá fűződő viszonyunkat. Eddig az egyik legrokonszenvesebb bűnöző, akivel találkoztam. 

Tanya csinál elképesztő dolgokat, és mikor valami rosszul sül el, az sosem szándékos, csak épp belesodródik. Mint például önkéntes világmentő akciója. 

A fülszöveg írója pedig lehetett volna kicsit figyelmesebb, mert körülbelül a fele könyvet elspoilerezi. Ettől függetlenül gondoltam, hogy ott fog véget érni minden, ahol elkezdődött a lány életében, de akkor sem kellene lelőni az egyik főpoént már akkor, mikor még ki sem nyitottuk a könyvet. 

A cselekmény izgalmas, ami egyaránt zajlik a világban és a lélekben. Pszichológiai hullámvasút önértékeléssel és öniróniával megspékelve. Minden kérdésre választ kapunk, és az igazságérzetünk is helyrebillen valamennyire. Hogy a lányra ez mennyire igaz, azt nehéz megítélni, de ő is megkapja a maga kis happy endjét. Viszont az utána nyomozó rendőröket nem tartom valami nagy ásznak. Túl gyorsan került helyre minden, és ez nem a nyomozóknak köszönhető, hanem valaki másnak. Én örültem ennek a befejezésnek, de margóra írt kis jegyzetben azért kíváncsi lennék, hogy számolták el Tanya afférjait, amiket kénytelen volt elkövetni egy-egy átalakulása vagy menekülése alkalmával. Spongyát rá? Legyen! 

Vannak hibái és furcsa epizódjai Az utasnak, de ennek ellenére szórakoztató, izgalmas olvasmány, nagyon élvezetes elbeszélő stílusban előadva. Mivel hasonlót még csak filmen láttam, ezért beiktatom a kedvenceim közé. 

Könnyű azonosulni a főszereplővel, és beleolvadni a történetbe. A sztori széles vászonra kívánkozik. Megállná a helyét mozifilmként, megfelelő szereposztással kasszasikergyanús alkotás lenne. Remélem, egyszer... talán... Hajrá! 

🌟🌟🌟🌟🌟