2018. április 27., péntek

CSENDBEN

Csend van és nyugalom.
Elnyel a némaság.
Ezt a szimfóniát hallgatom, 
míg lelkemben ég a láng.

A csend beszél, a csend figyel.
Csendben múlnak az álmok el. 
A csend az jó, a csend barát. 
A csend új kaput nyit hozzád. 

A csend az élet, belső béke. 
A csend segít és rendszerez. 
A csend megnyitja az elmét végre.
A csend elmondja, hogyan szeress. 

A csend az érzést felnagyítja. 
A csend kiált, ha veszni lát. 
A csend üzen, ha a kapu nyitva,
és véget érhet a némaság. 

Ekkor a zaj káoszt teremt. 
Csendben tanuljuk egymást hallani. 
A levegőt csak óvatosan veszem. 
Még nem tudom, mit kéne mondani. 


A CSENDKIRÁLY

A Csendkirály


…minden megváltozott már…
most máshol zöldell a határ. 
Te az angyalok közt élsz,
és nekik mesélsz… 

Majd arcul csap a napfény.
Nincsen semmi törvény. 
Az élet milliárd atomja,
a lelkedet szépen kibontja.

Az álom elbúcsúzik,
az emlék sosem múlik.
Ami valójában fáj,
felszínre törve vár. 

A Göncölszekér az égen;
csillogó szemed az égi messzeségben
hullócsillag útját figyeli,
amint a kozmosz lassan elnyeli. 

Egy kívánság rebeg ajkadon,
nem válik valóra, már tudom. 
(Ám ha mégis, óh, igen…
a remény az sosem pihen.) 

Ki tudja, mit hoz az élet:
jót, rosszat, vagy éppen szépet.
Ne tervezz, csak hagyd, hogy múljon;
homlokodon a ránc simuljon. 

Fulladjon mosolyba minden,
fogyjon a sör; Te állsz a ringben.
Ha kihív az élet, válaszolj!
Sosem vagy egyedül, támaszul

melletted áll, aki szeret.
Néha ugyan nehéz Veled
megértetni, hogy van tovább,
és a bánat: múló délibáb. 

Megyünk tovább kézen fogva,
hogy miként, az élet mondja. 
Vár a bál, hát ne késsünk el,
Nekünk lassan indulnunk kell. 

Tombol a zene, pattog a tánc…
Lekopik mindenről a friss zománc. 
Nem csak nézünk, látjuk már,
azt, ami az úton vár. 

Az érzések csatarendbe állnak,
a lelkiismeret üzen hadat a mának.
Hull a könny, majd szertefoszlik.
A harag belül mind eloszlik. 

Mi itt állunk, tisztán, szépen:
statiszták egymás életében. 
Tanultunk, fejlődtünk, minden javunkra vált. 
Kihoztuk egymásból a bűvös csodát. 

Varázsoljuk hát tovább a jelent, 
megidézve ezzel a végtelent…


TOVÁBB, SZAVAK NÉLKÜL

Most már valóban elhiszem, 
minden szép lehet majd újra. 
Az emléked magammal viszem, 
és felkészülök egy másik útra. 

Örülök, hogy Rád találtam, 
és ez mindig is így marad. 
De továbblépek. Vártam,
hogy beteljesedjen az öntudat. 

Az élet szép, hidd csak el! 
Keressed mindig azt, ami jó! 
Nem köszönök örökre el, 
de vár még rám sok tanulnivaló.

Szia! Viszlát! Goodbye! Helló! 
Nem tudom szavakkal kifejezni.
Mert nincs az érzéshez fogható.
Mégis muszáj lesz útra kelni. 

Minden most kezdődik el.
A szívem új ütemre ver. 
Lázadok bár, és félek, 
de hiszem, hogy célba érek!  

Új csodák várnak rám,
a lehetetlent nem ismerem!
Köszönök a mának hát, 
és építem az új életem! 

Búcsúzni jöttem, most elmegyek.
Remélem érezted, hogy szerettelek. 
Remélem én is adtam valamit, ami szép,
ami teljes, vidám, mindörökre ép. 

Hiányozni fogsz nagyon, ezt tudom. 
De a szeretet törvénye: hatalom.
Befolyásunk nincs rá, nyers erő,
mely valahonnan lelkünkből tör elő.  

Hulljon egy könnycsepp a porba,
melyet múltnak s jövőnek áldozunk.
Történetünk egy része véget ért, de csorba
nem esik rajta. Még találkozunk!

Nevessük csak szembe a holnapot, 
ha nehéz, ha könnyű. Nincs álmunkban hiba!
Kezünkben tartjuk a győztes lapot!  
Viszlát! Goodbye! Helló! Szia!  

Köszönöm a tudást, az érzést, hogy szerettem! 
És köszönöm a Sorsnak, hogy Veled lehettem!

2018. április 26., csütörtök

AZ ELTÉVEDT VÁNDOR - EGY ÚJ KEZDET

AZ ELTÉVEDT VÁNDOR – EGY ÚJ KEZDET
(halloweeni novella) 

Mégsem volt túl jó ötlet, hogy egyedül másszak haza... kezdtem beismerni önmagamnak. Áramszünet van, megspékelve jó erős széllel, meg valami beazonosíthatatlan izé is hullik az égből, ami még nem hó, de már nem is eső. Most már annyira mindegy...
Nem voltam épp topon, meg hát na... a hazajutást némileg nehezítette az a pár doboz sör is, amit legurítottunk a bulihangulat kedvéért. Nagy bátran kijelentettem, hogy egyedül is hazatalálok, legalább mire utam végére érek, eloszlik a köd az agysejtjeim körül.
Ez így rendben is van; szépen rakosgattam a lábaimat egymás után, és a friss levegő is használt. Vagyis a fejfájásom alsóbb fokozatra kapcsolt. Az tuti, hogy a nagyvárosi szmogtól előbb begőzölök, mint a pálinkától. És azt ma nagyon is túladagoltam. Mármint a nagyvárost, nem a pálinkát.
Szóval, megyek, mendegélek, mint a mesében, de egyszer csak azt kezdem érezni, hogy valami nem stimmel. Most vagy én áztam el nagyon, és már a szememet is kezdi belepni a pára, vagy tényleg leereszkedett valami köd, amit lassan már harapni lehet.
A para faktor felkattintotta agyamban a vészvillogót, és gyorsabb sebességre kapcsoltam, a lábaim is mintha új életre keltek volna, és már inkább előre vittek. Szinte szaladtam, mikor végleg tudatosult bennem, ez a köd nem a fejemben létezik, hanem körülöttem. Na basszus, ilyen az én szerencsém.
Egy kanyart el is véthettem, mert mikor kezdett tisztulni előttem a látóhatár, nem a barátságos kis utcácskánkat pillantottam meg, hanem valami bozóttal benőtt senkiföldjét, ahol száraz szalmabálák álltak sorban, meg valami mozgássérült madárijesztő, amire tökfejet kreáltak a halloween-i őrület tiszteletére. Egy újabb baromság, amivel nem tudok mit kezdeni.
A köd közben szépen eloszlott teljesen, de szerintem csak azért, hogy jobban szemügyre vehessem azt a torz alakot, ami bár funkcióját tekintve a madarak ijesztgetésére szolgált, mégis 4 varjú röhögött körbe, és foszlott kabátját cincálta.
Két kérdés kezdett előtolakodni gondolataim rengetegéből. Az első számú, a „hol a bánatban vagyok én most tulajdonképpen?”, amit rögtön az „és, hogy kerültem ide?” követett. Mit szokás ilyen helyzetben csinálni, mikor a racionalitás kezd csődöt jelenteni? Ahha... elkezdtem csipkedni a kezem, pofozni az arcom, és dörzsölni a szemem, hátha csak valami rémálomszerűségben ragadtam, és most valahol a haverok kanapéján fekszem kiütve. De a csípések fájtak, már az arcom is égett, és ha a szememet tovább dörzsölöm, félő, hogy leradírozom a képemről. Pislogtam tehát kettőt, biztos ami ziher, hátha ez beválik, de csak nem akart eltűnni előlem az a morbid madárijesztő, aki cseppet sem hajazott az Ózból megismert barátságos rokonára.
Na de legalább nem beszél... az lenne az igazán gáz... Ám mintha csak a gondolataimban olvasna, ebben a pillanatban a tökfej felém fordul, és levág egy kacsintást, amit egy repedtfazék hangzatú „helló” kísér. Na most erre mit is kéne mondanom? Futni már nem fogok, mert a térdeim citerázva koncerteznek, és a felsőtestem harmóniában remeg alsóbb végtagjaimmal. Most beszélgetnem kellene egy nem létező valamivel?
Hogy gyorsabban szűnjön a rémálom, felpróbáltam egy mosolyt az arcomra, ami szerintem nem lett toplistás, és ezzel párhuzamosan kicsit emeltem a jobb kezemen. Végül is, a remegést akár integetésnek is felfoghatja.
Úgy tűnt, nincsenek nagy elvárásai velem kapcsolatban, mert nem eresztette bő lére mondanivalóját, csak mosolyogni próbált ő is, amitől még jobban kitört a frász. Nem tudtam mit kezdeni a szituációval. Lassan de bizonytalanul körbekémleltem, látok-e valami ismerős dolgot, de nem igazán lett szerencsém. Akkor nem is csak egy sarkot téveszthettem el, mert közel-távol nem láttam a kisvárosi falumat. 
Most mit veszíthetek azzal, ha megkérdezem, hol a bánatban vagyok? Kettőnk közül ezt ő biztosan jobban tudja. Tehát próbáltam minimálisra csökkenteni hangszálaim remegését, és kérni tőle egy viszonylag pontos helymeghatározást. Persze arra nem számítottam, hogy kérdéssel válaszol. Vagy most direkt szívatni akar? „Mit gondolsz?” Mi a fenét gondoljak? Nincs kedvem kérdezz-feleleket játszani egy nem létező madárijesztővel. „Az egyik rémálmomban.” válaszomra a fejét kezdte ingatni. Aztán felvilágosított, hogy teljesen véletlenül átléptem a határvonalat a mi világunk meg egy párhuzamos világ között, mert ugye ilyenkor nagyon vékonyak a falak bla bla bla...
Ez nagyszerű. Ez is csak velem történhet... senki mással... komolyan. Csak én vagyok olyan, hogy a kifelé nyíló ajtót is húzni kezdem magam felé, hátha... és tessék... átruccantam a beszélő madárijesztők földjére, teljesen véletlenül. Persze ha direkt akartam volna idejönni, életem végéig kereshettem volna az utat.
„Basszus” csak ennyivel nyugtázom a kiselőadást. A „fickó” amúgy kinézete ellenére egész jó fejnek tűnt. A „hogy juthatok haza” pont következik most a listámon, amire már ő sem tud konkrét választ adni. Ez megint csak nagyszerű. De mielőtt még kitörne rajtam a pánikroham, azért megemlíti, hogy az egyik varjú elvezet az erdei tündérekhez, és ők majd megmutatják a hazafelé vezető utat. Barátságos népség, és amúgy sem egyedi eset, ami velem történt. Aztán a nevem felől érdeklődik. Miért is ne mondhatnám el neki? „Nerys Raven”.
Megint küld felém egy csábos mosolyt, és megdumálja az egyik varjújával, hogy vezessen el legyen szíves a szóban forgó tündérekhez. Poénból megnéztem a telefonomon a GPS-t és nem tudtam eldönteni, ő a zavarodottabb, vagy én.
Elindulok a madár után, de még visszaintek neki, ám azt azért mégsem mondom, hogy viszont látásra, mert hát na... ez nem szorul bővebb magyarázatra, azt hiszem.
Miközben megyünk, egyre világosabb és barátságosabb lesz a táj, és már a lábaim sem koncerteznek. A varjú olykor rám néz, nem vesztem-e el, mert valljuk be, van hozzá tehetségem, nem kell messzire menni példáért. Most is épp ott vagyunk a példa kellős közepén. 
Előttem egy erdő körvonalai kezdenek felsejleni, bennem pedig a borús gondolat, ha eddig nem sikerült elvesznem, ott benn a rengetegben biztosan sikerrel járok.
A varjú jobban bízhatott bennem, mint én saját magamban, mert körözött kettőt a fejem körül, meglegyintett az egyik szárnyával, károgott egyet, a csőrével előre bökött, aztán már ott sem volt. „Hát köszi” mondtam félig magamban, félig mégsem... aztán elindultam a szinte már természetellenesen zöld fák felé. Észrevétlenül kúsztam át a „baromira félek” hangulatból „a szinte csodásan érzem magam” hangulatba. És ez csak fokozódott, mikor elém toppant egy igazi, hamisítatlan erdei tündér. Az ő mosolya kicsit megnyerőbb volt, mint a madárijesztő cimboráé. Gondolom, már vágta, hogy ki vagyok, és mi járatban. Hát persze... „Üdvözöllek, Nerys Raven!”
Ezután már semmi kétségem sem volt afelől, hogy a gondolatolvasásban is perfekt. Vagy ért a madarak nyelvén? Á, hagyjuk, csak belezavarodok még jobban.  Arra hirtelen nem számítottam, hogy ő is bemutatkozik, elvileg nem lett volna kötelessége, de hát úgy tűnik, emerre udvarias tündérek élnek.
„Jena” milyen szép név – akárcsak ő maga – egyszerű, mégis tökéletes egy tündér számára. A szívemet melegség önti el, és valami kellemes borzongás fut át rajtam. (így szokott ez történni a mesékben, emlékszem én, na de ez itt mégsem az... legalábbis azt hiszem... reméljem?)
Most, hogy így összebarátkoztunk, megfogja a jobb kezem, és elkezd befelé húzni az erdőbe. De mintha én nem erről jöttem volna. Már mentem volna vissza köd iránt, mikor újra megszólal. „Nerys... a te történeted itt még nem ért véget, sőt, tulajdonképpen csak most kezdődik.” Oh, de szeretem a rejtvényeket. Aztán a következő mondatával sarkaiból fordítja ki a világomat. „Az eltévedt utazókat kötelességünk kivezetni ebből a világból, de te nem véletlenül kerültél ide. A sorsod itt folytatódik. Gyere velem, és megmutatom neked, hol kezdődik az új életed. Hogy ki is vagy te valójában.”
Még felfogni sem volt időm a szavait, mikor körülzárt egy örvény, és emelkedni... vagy nem is... zuhanni kezdtem... hogy aztán egy olyan helyen érjek földet, ami még a legvadabb képzeletemet is felülmúlja.
„Üdvözöllek Narubiában” mondja Jena, én meg csak állok szoborrá dermedve. 
Na gyerekek... ez az igazi végtelen történet!

JULIA HEABERLIN - VÉRES MARGARÉTÁK


EREDETI CÍM: BLACK-EYED SUSANS
KIADÓ: AGAVE KÖNYVEK
OLDALSZÁM: 368
MEGJELENÉS: 2016
MŰFAJ: PSZICHO-THRILLER
FORDÍTOTTA: LAKATOS ANNA

FÜLSZÖVEG:
A ​16 éves Tessa Cartwrightra egy texasi mezőn találnak rá egy félig kiásott sírban. Éppen hogy életben van, mellette egy másik fiatal lány holtteste hever. Később sem emlékszik rá, hogy hogyan került oda, és az események után már csak úgy emlegeti a média, mint az egyetlen életben maradt Margaréta. A gyilkos ugyanis mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg az áldozataitól, akit Tessa megtalálása után sikerült elfogni. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte.

18 év telt el a brutális gyilkosságok után. Az elítélt gyilkos kivégzésre vár, de továbbra is ártatlannak vallja magát. Egy csoport mindenre elszánt texasi ügyvéd felkarolja az ügyet, újra meg akarják vizsgálni a bizonyítékokat, és nem sokkal később csatlakozik hozzájuk egy elismert törvényszéki elemző is. Az ügyvédek Tessa segítségét kérik, hogy vesse alá magát hipnózisnak, hátha felszínre kerülnek a múlt borzalmas emlékei.

Azt azonban senki sem tudja, hogy Tessa fájdalmas titkot rejteget: valaki már évek óta margarétákat ültet a kertjébe. Vajon az igazi gyilkos űz kegyetlen játékot vele?

A Véres margaréták egy rendkívül eredeti és sokkoló pszichológiai thriller, amely mesterien adagolja a feszültséget, miközben a jelen és a múlt eseményei között egyensúlyoz. Egy nő története, aki az idővel versenyt futva próbálja megfejteni saját rémisztő emlékeit, mielőtt a gyilkos újra lecsapna rá.

Húha, most igazán fel lett adva nekem a lecke, ami a jelenlegi recenzió tárgyát illeti. Mert úgy váltakoznak a gondolataim és érzéseim vele kapcsolatban, mint mostanában az időjárás egy napon belül. Hol tetszik, hol nem, hol eredetinek könyvelem el, hol csak egy kezdő műveként tartom számon, aki akart valami újat, de félúton beletört a bicskája... de ne pörögjünk... pár állítást elvetek. Hol... volt... hol... nem... kezdjük...
A pszichológiailag is alátámasztható, lélektanilag levezethető krimik illetve thrillerek közel állnak hozzám, de mind úgymond ugyanarra a sémára épül, van a préda... és van a predátor és vannak a nyomozók, akik felgöngyölítik az ügyet. És vagy győz a jó, vagy nem... és vagy igazolást nyer a gyilkos tette, vagy nem... de mindenképp kapunk egy stabil zárlatot némi lélektani munícióval, amin rágódhatunk. 
Nos Julia Heaberlin fittyet hány a sablon sémára, és kiforgatja sarkaiból a krimi-thriller műfajt... teszi ezt eléggé egyedi módon.
Véres Margaréták elolvasása után először rögtön az a jelző jutott eszembe, hogy töredezett... a történet szétesik, a gyakori idősík-váltás miatt csak hézagosan szállingóznak az információk, és nincs összekötőanyag, ami egybefogja a részeket. Hol a habarcs?  
Sok negatív kritikát olvastam a regényről, de nem hagytam, hogy legyőzzenek az ellenérvek, kíváncsi voltam, mi az igazság. És az igazság az, hogy bár eleinte az volt a benyomásom, hogy ez egy rossz könyv, aztán lassan átalakult ez a nézet közepesen semlegessé, míg az utolsó száz oldal a jó felé sodorta. Mintha az írónő megtalálta volna saját magát a regény végére. 
Ez a regény egy igazán érdekes keverékét alkotja a pszichológiának, az erkölcstannak, a jognak, a kriminalisztikának, a geológiának, a biológiának és még egy sor más dolognak. De azért nevezzük pszicho-thrillernek, hiszen sokszor a főszereplő, Tessa Cartwright feje a helyszín, ahol egy bizarr színdarab zajlik, már a spirituális síkot is átütve. A Margaréták nem felejtenek... még a haláluk után sem. Sőt, ekkor emlékeznek csak igazán, bizarr motivációt szolgáltatva az épphogycsak túlélő sorstársuknak. 
Kérdések lavinája zúdul az olvasóra, miközben a szöveggel birkózik. Ki az igazi barát? És mennyit engedhet meg magának, hogy az őszinte jelző ne csorbuljon? Az írónő teremtett egy olyan karaktert, aki bár nem azonnal, de mégis belopta magát a szívembe. Vonzódom az olyan szereplőkhöz, akik ellentmondásos személyiségként vannak feltüntetve, akikben egyaránt jelen van a jóra és rosszra való hajlam, és ez a kettősség örök harcot vív egymással. Lydia tökéletesen kimeríti a kategóriát, és már csak miatta sem adhattam rossz értékelést a regényre. :) A meg nem értett zseni, aki a 16 éves Tessie legjobb barátnője, akinek intelligenciája már nagyon korán megmutatkozik baljós előjeleként a további eseményeknek. Vajon hogyan kavarja tovább a dolgokat ez a lány, és mi lesz az ő szerepe ebben a lélektani káoszban? 
Terítékre kerül a halálbüntetés kérdésköre is, az ügyészek és ügyvédek vajon hogyan birkóznak meg a lelkiismeretükkel, ha hiba kerül a gépezetbe, és ártatlannak bizonyul a siralomházba száműzött elítélt. Presztízskérdéssé válik? Megfelelő bizonyítékok hiányában a bűnbak-effektus mennyire szolgálja ki a "közönség" igényeit? Hányan hiszik el azt, hogy a bűnösnek kikiáltott személy valóban bűnös-e, ha már az áldozat is kételkedik ebben? Mennyire lehet hihető egy megrémült lányból kikényszerített vallomás? Kattognak a fogaskerekek rendesen.
Szeretem a tárgyalótermi helyszíneket, a logikusan felépített tárgyalásokat, a cselesen burkolt kérdéseket, a folyamatot, ahogy egy tétel bizonyítást nyer. Itt ez mind jelen van, csak nem teljesen kidolgozottan. Én kicsit hézagosnak találtam, de azért össze lehetett rakni a mozaikokat nagy nehezen. (DNS-vizsgálat, geológiai vizsgálat stb  még új dolgokat is tanulhatunk, új módszereket, amiért igazán hálás vagyok az írónőnek). De ezt lehetett volna kicsit kevesebb pszichológiai betéttel. Valahogy rossz volt az arány. Tessa túl sokat marcangolta önmagát és küzdött láthatatlan démonaival  és a szörnyetegével, aki úgy tűnik, mégsem az, akit rács mögé zártak, csak hogy adjanak valamit a népnek. 
A regény egyedisége a rövidebb, mégis mélyértelmű mondatokban áll, melyek egyfajta lélektani párbeszéd, belső monológ részét képezik, és ezáltal lassan mozdítják előre a direkt cselekményt. Az előadásmód E/1, Tessa kelti életre a történteket, az ő gondolataiba gabalyodunk bele, két idősíkban is kibontakozik előttünk a személyisége. Történik még nézőpontváltás, én azt mondom, hogy annyira meglepetésként sem ér. Rengeteg szó esik Lydiáról, szinte kikényszeríti figyelmünket... és nem csak a miénket. Fog meglepetést okozni, nem csak töltelék-szereplőként van jelen, igencsak központi figurává válik ebben a furcsa sakkjátszmában. Bár néha nem értem a motivációját. 
Az emberi kapcsolatok törékenyen, finoman vannak ábrázolva, a sablonosság minden kellékét mellőzik. A lelkileg összetört Tessa Charlie lányával való kapcsolata nagyon tetszett. A 14 éves Charlie nem az az idegesítő kamasz, akitől feláll a szőr a hátunkon. Képes normális emberi megnyilvánulásra, nem lázad, nem követelőzik, nem akarja megváltani a világot és nem helyezi édesanyját a háborús ellenfelek térfelére. Lucas  az ex – sem kőbunkó, valódi érzelmeket vetít lánya és Tessa felé, nem akar újra hódítani, tudomásul veszi adott szerepét. Bill, az ügyvéd szintén rokonszenves figura, ahogy a törvényszéki szakértő, Jo is. Kár, hogy ők csak félig-meddig lettek kidolgozva, örültem volna, ha karakteresebb jellemmé fejlődnek. 
A történet egyáltalán nem kiszámítható, volt pár gyanúsítottam, de a közelében sem jártam a megoldásnak. Érdekesen jutunk el a végkifejlethez, és nagyon tetszett, ahogy egy-két korábban elejtett félmondatból kapcsol vissza illetve előre az írónő. Szépen fel van építve a dramaturgia és a krimi szál. Csak kicsit lassú a kibontakozási fázis. 
Bár kétszer ugrottam neki, örülök, hogy megadtam a második esélyt, mert utólag tudom értékelni, és az összképet figyelembe véve tényleg egy egyedi alkotással van dolgunk, mely igencsak expresszív, némi dekadens aláfestéssel. Szeretek alámerülni lelki mélységekbe, így nem okozott csalódást ez az utazás sem Tessa gondolatai körül. 

TÖRTÉNET: Egy egyedi stílusban előadott pszicho-thriller, ahol a lélektani sík kicsit dominánsabb, mint a történeti szál, ezért nem robog elemi erővel a cselekmény, kicsit hosszú a kibontakozási idő. Viszont előnye, hogy mi rakhatjuk össze a kirakós darabjait, az író hagy nekünk időt a megfejtésre, és a szereplőkkel való azonosulásra. 4 pont

KARAKTEREK: A főszereplők szépen ki vannak dolgozva, lélektanilag megállják a helyüket a sorok rengetegében. Van, akit szívesen megismertem volna még jobban, mert így kis hiányérzetem támadt az olvasás során. 4 pont

BORÍTÓ: A külcsínre semmi rosszat nem mondhatok, egyszerű, hatásos, figyelemfelkeltő és indukálja a tartalmat. Ügyes tervezés. 5 pont