ANGELA MARSONS - HALÁLOS JÁTÉK

EREDETI CÍM: PLAY DEAD – SOROZAT: KIM STONE IV.
KIADÓ: GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ
OLDALSZÁM: 336
MEGJELENÉS: 2018 (eredeti: 2016)
MŰFAJ: KRIMI
FORDÍTOTTA: SEREGI MÁRTON

FÜLSZÖVEG:

Egy ​megoldatlan ügy minden nyomozó rémálma. A Westerley orvostudományi kutatóintézet tudósai az emberi test bomlását tanulmányozzák, hogy pontosabban meghatározhatók legyenek a halál körülményei, ezzel is segítve a rendőrség munkáját. Kim Stone nyomozó épp egy frissen lezárt eset után látogat el a csapatával a jól őrzött intézménybe. Az unalmasnak ígérkező bemutató azonban hamar félbeszakad, amikor Kim egy, a helyi kutatók számára is ismeretlen női holttestet talál. A testen minden különösebb vizsgálat nélkül látszik, hogy az áldozat gyötrelmes halált halt: földet tömtek a szájába. Alig indul meg a nyomozás, amikor a felügyelőt máris újabb áldozathoz riasztják. A minta ugyanaz, de a tettest megzavarhatták, mert a nő ezúttal életben maradt…

Angela Marsons legújabb regényében Kim Stone és csapata nincs könnyű helyzetben; alig van nyom, amin elindulhatnának, és az idő is ellenük dolgozik. A segítség ezúttal onnan jön, ahonnan nem várnák – egy „döglött ügy” ugyanis hirtelen meglepően aktuálissá válik.

Kim Stone ismét akcióban! :) A General Press Könyvkiadónak ismét egy jó pont gyorsaságáért. Elérkeztünk a nyomozónő negyedik történetéhez, ami ismét annyi izgalmat, feszültséget, fekete humort és pszichopatát tartalmaz, mint azt eddig is megszokhattuk. No de ez unalmas nyitány egy recenziónak... pörgessük fel kicsit.

Angela Marsons írónő

A Halálos játékot annyira egyszerre olvastam az Egy élet árával, hogy a szereplők gondolati síkon átvándoroltak innen oda és fordítva, kimozdulva eredeti környezetükből. Beismerem, néha Matt lett Daniel Bate-ből ;) Az értekezés végére kiderül, mennyire sikerült szortíroznom őket. :)
A Halálos játék fő szála egy romantikusnak egyáltalán nem mondható helyszínen indul: Kim és csapata „jutalmul” kap egy kiruccanást a Westerley orvostudományi intézet telephelyére – röviden csak hullafarm –, ahol tudományos kutatómunka folyik. Ám hamarosan kiderül, hogy eggyel több holttest foglal helyet a telepen, és kicsivel később megismétlődik az áldozat-szaporulat. Már miért ne épp Kim botlana bele ebbe az esetbe? Furcsa is lenne. De ha már így történt, a nyomozás meg is indul, és hamarosan érdekes dolgok kezdenek kibontakozni. Sajnos bebizonyosodik, hogy ismét sorozatgyilkossal kell számolni, aki elég fura szerzet a bűncselekmények módozatát illetően.
A regény egy monológgal indul, és betekintést enged a lélek legsötétjébe. Logikusan kikövetkeztethetjük, hogy az első lapokon elhangzottak a gyilkoshoz köthetők, aki folyamatosan vezet be minket beteg elméjének fátyla mögé... „Mondd, mondd, hogy én vagyok a legjobb kislány a világon!”

Angela Marsons ismét jól vegyíti a lélektant a kriminológiával, így a „ki a tettes” és „ki az áldozat” kérdésköre már közel sem lesz annyira egyértelmű. Az írónő nem próbál mentséget találni az elkövető számára, csak felvázolja a miérteket és hogyanokat. Az már a mi dolgunk, hogy eldöntsük: milyen erkölcsi mérce szerint ítélünk. Megtudjuk, amit már tapasztalhattunk is az iskolában: a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni azokkal, akik valamiért mások, mint a többiek. A gúnyolódás és megalázás olyan mély lelki sebet ejthet, ami maradandó lesz, és súlyos következményekkel járhat a jövőre nézve. Van, aki elengedi, de van aki ezt a sérelmet dédelgeti magában, míg évről évre csak növekszik benne, míg egyszer csak elérve a csúcspontot,  kifejlett bosszúvágyként tör felszínre, ami tettlegességben végződik. Esetünkben egy olyan elkövetővel van dolgunk, akit szánalmunk bezárhat néhány órára az „áldozat” halmazba, ha továbbgondoljuk, miért vált ilyenné, de tettére akkor sincs mentség.

Tracy Frost alapjáraton

Mi lenne, ha a kiállhatatlan újságírónő, Tracy Frost kicsit előtérbe kerülne? Volt egy sanda gyanúm, vele nagyobb tervei vannak Angela Marsonsnak. És tényleg... megérzésem helyesnek bizonyult. Csak így tovább! ;) Bárcsak minden kívánságom ilyen hamar teljesülne! A levakarhatatlan Tracy Frost is főszereplői státuszba lép, rákerül a fókusz több fejezeten keresztül is. Hogy minek kapcsán válik kulcsszereplővé, azt most nem árulom el, de izgalmas történéseket hagy maga után ;) Szerény személyéről kiderül: mégiscsak van szíve, ami egyáltalán nem kőből készült. Amit a külvilág felé mutat, az egy álca.
Hogy mért játszik szerepet? Olvass, és tudni fogod! Egy döglött aktát is előbányásznak Kimék a süllyesztőből, amit Tracy Frost és az ő „lelkiismerete” tol előtérbe, ám nem várat fordulatokat eredményez az ügy.
Angela Marsons a regény vége felé sem fogy ki a szuszból, és egy olyan csavarral zár, hogy mindenki csak pisloghat. Ügyesen terelgeti a gyanút személyről személyre, míg végül ott tartunk: senki sem az, akinek korábban hittük.

Tracy Frost kicsit másképp

Ebben a részben Kim Stone-nak kevesebb lelki mélység jut, Tracy-nek viszont annál több. A stílus és a történetvezetés visszatér a gyökerekhez, Elfojtott sikoly-féle nyomozás veszi kezdetét. (Hihetetlen, hogy az a bűneset-sorozat csak egy évvel ezelőtt történt...)
Egy régi ismerőst is üdvözölhetünk újra: Dr. Daniel Bate törvényszéki antropológus szintén a kutatóintézetben tartózkodik, és persze, hogy Kim összefut vele.
„– Tudtad, hogy itt van, és nem akaródzott szólni?
Bryant bocsánatkérés helyett vállat vont.
–  Úgy voltam vele, hogy jó helyen vannak a golyóim ott, ahol vannak, köszönöm szépen. És amúgy meg annyira nagy ügy? Nem mintha bármi történt volna...
– Egyáltalán nem nagy ügy! – csattant fel Kim. Igen, volt köztük némi vonzalom, de mindketten túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy komolyabban foglalkozzanak a dologgal.” Kim felsőbb nyomásra megkéri Bate doktort, hogy segítsen nekik az ügy felgöngyölítésében, ugyanis a szakértelme épp kapóra jön. A szikra ismét lángra kap, de Kim makacsul taszítja magától szegény Danielt. Én már komolyan sajnálom a fickót. Ez a fajta zárkózottság már néha idegesít, ugyanis semmi oka nem lenne erre Kim Stone-nak. Barney aranyos kutya, de hát na... Szörnyű trauma érte Kimet gyerekkorában, és épp ezért kellene beengednie olyanokat az életébe, akik feloldhatják a benne kavargó sötét feszültséget. Ő viszont minden erejével azért harcol, hogy elűzze magától az embereket. Bár... a történet végén ér azért meglepetés minket az ő részéről is.
Nehéz úgy írni erről a regényről, hogy véletlenül se kerüljön spoiler a sorok közé, ezért lassan be is fejezem mondandóm.
Már csak Dr. Bubót tudom idézni: „Kérem a következőt!”

BORÍTÓ: Egyszerű, de lényegre törő, a tartalommal is szoros kapcsolatban áll. Figyelemfelkeltő, és azt a sejtelmességet sugalmazza, ami a történetre is jellemző.   5 pont

KARAKTEREK: Kim újra a régi, a fekete humor csak úgy árad megszokott szereplőinkből, de kapunk plusz meglepetést is, ami csak dob a regény színvonalán. 5 pont

TÖRTÉNET: Több fő és mellékszálon futó cselekményszál bonyolódik előttünk alapos kidolgozottsággal, sok csavarral és csattanóval fűszerezve, igazi angol humorba ágyazottan. 5 pont

LEDA D' RASI - A DÖG

EREDETI CÍM: A DÖG

KIADÓ: MOGUL KIADÓ

OLDALSZÁM: 250

MEGJELENÉS: 2018 június

MŰFAJ: MISZTIKUS LÉLEKTANI REGÉNY

FÜLSZÖVEG:

Érezted valaha a megcsalás fájdalmát? A hazugság kínkeservét? A porig alázás szégyenét? Akkor ez a könyv neked íródott, és mindenkinek, aki hasonló emlékek közt őrlődik, azon gondolkodva: Miért tette ezt velem?
A kérdés azonban szerintem inkább az: Számít a miért? Nem! Kit érdekel? Van, amire nincs magyarázat, nincs bocsánat! Kapard össze magad, lépj túl a dolgon és válj azzá, akivel ezt soha a büdös életben nem teheti meg többé senki!
Abigail – élete legpocsékabb napján – saját sírjában ébred. 35 éves, elhagyott, kiközösített, naiv… egy szóval: balek. Neki már mindegy. Úgyis épp feladni készül. Nem úgy a segítője, aki sajátos szemlélettel viszonyul az emberszabású vagy emberarcú férgekhez. Ő minden csak nem nebáncsvirág, és akkor is kirángatja Abby-t a lelki posványból, ha az beledöglik is. Ez is egy opció. A másik pedig az, hogy Abby kihantolja magát, lelke mélyéről előhívja Dög-énjét, és olyan bosszút áll, hogy a fal adja a másikat.  
Jól hangzik? Akkor tarts velem! 
Én vagyok a Dög! És van számodra egy történetem…

A szakítás mint olyan, senkinek nem tartozik kedvenc élményei közé, ám mégis az életünket végigkísérő szükséges rosszak egyike. Ezer százalék, hogy mindenki átélte már valamilyen szinten; van akit mélyebben, van akit felszínesebben érintett lelkileg. Nincs két egyforma ember, tehát a feldolgozási mechanizmus is eltérő lesz. De ne is kerülgessük a forró kását, csapjunk rögtön a lecsóba. 

Leda D' Rasi picit szabadságra küldte a boszorkányokat, és most a lélek legmélyére kalauzol minket, hogy nézzünk szét ott is, hátha a jövőben még hasznát vesszük ennek a kalandnak. Amiben én cseppet sem kételkedem!

Leda D' Rasi írónő

Főhősnőnk Abby, a történet kezdetekor nincs a legjobb passzban, ugyanis éppen saját sírjában próbál felébredni, több kevesebb-sikerrel. Hogy mi juttatta ide? A probléma tárgya Jeremy, aki nem túl kíméletesen közölte vele, hogy visszavonulót fúj, hát szia, vége van... Sem a szituáció, sem a mód, sem az idő nem volt alkalmas erre, de a fickó mégis meglépte, ő túl akart esni a dolgon, mert a nő már csak koloncot jelentett neki. És ez is jött le a stílusából. Ezt Abby teljesen normálisan reagálta le: sokkot kapott, utána sírógörcsöt, majd néhány centi földet maga fölé. Eltemették az érzelmei. No de ha csak egy depressziós pipiről szólna A Dög, nem is lenne érdemes recenziót pazarolni rá. Induljunk ki a címből... hogy is kapcsolható össze az alapszituációval?
Az nyilvánvaló, Abigail nem képes kimászni az önmagának felállított „lúzer státuszból”, és olyan szerepet ölt magára, ami kifelé azt mutatja, ő márpedig erős csaj, de ez a máz hamar lemállik. Amint hazaér, már sehol sincs a kőkemény nő, átveszi helyét a sírógörcsökkel küszködő, depresszió felé sodródó – ebben az esetben a valós – szerepkör. És ugye ez így nagyon gáz...
Abby az a fajta érző lélek, aki minden sejtjével a kapcsolatára koncentrált, tehát a hiány elemi erővel lökte a padlóra. Vajon merre van a kiút? És van egyáltalán? Jogos kérdések egy ilyen helyzetben. De az olvasóban is felmerülhet néhány, mondjuk ez: mi a fenét keres Abby a föld alatt, és hogy került oda? Nem képletesen, szó szerint...
Tehát... mikor a csaj feje felett a hullámokkal egyetemben a föld is összezáródik, megérkezik az Égi segítség D személyében, aki csakis krónikus esetekkel foglalkozik. Hát Abby helyzete über krónikus. Miután a lányt kirángatja a sírjából és megkezdi vele a para-pszichológiát, egy egész érdekes utazás veszi kezdetét a lélekben, tudatban és a valóság síkján egyaránt. Az írónő ezzel a regénnyel bebizonyítja, hogy egy ilyen fájdalmasan érintő témáról is lehet felszabadultan, viccesen, ám mégis tanító szándékkal értekezni. Mert A Dög stílusa gördülékeny, optimista, és végig előre visz, tanácsokkal lát el, felkarol. És mire a végére érsz, már kétséged sem marad afelől, ki is D valójában. No de ennyire nem sietek, szedjük kicsit darabjaira a művet.
Leda D' Rasi írónő karakterábrázolása és jellemfejlődése árnyalt, kirajzolódik a vonal: honnan hová szeretnénk eljutni. A célegyenest is felfesti, több megoldással is szolgál a zárlat bekövetkezte előtt. A Dög nem egy mély-depresszióba süllyedt nő sirám-csokra. Épp ellenkezőleg. Bemutatja azt az utat, melynek során Abby „látóvá” válik, és minden átértékelődik a számára.
Meg kell hagyni, D módszerei eléggé sokkolók; mert ki szeretné vetítővásznon viszont látni szakításának legkeservesebb pillanatait? Aztán meg a leggyönyörűbbeket? Kegyetlen? Nem kicsit. Viszont mindennek ott a miértje. D nem más, mint tudatalattink kivetülése, „Dög” énünk, aki akkor robban felszínre, mikor el kell simítanunk néhány lelki sérülést, és rá kell vennie a gyengébbik ént, hogy a gödör mélyén szíveskedjen már abbahagyni az ásást. És tényleg... Abby oldalról oldalra hagyja hátra sötét gondolatait, és egy új érzés is kezdi befészkelni magát tudatába.
Mondogatják ugye, a bosszú nem boldogít... ez is attól függ, milyen. Abby karakteréhez méltatlan lenne egy munkahelyi mészárlás, és ettől tartanunk sem kell, viszont egy lélektani visszavágó már nem hangzik olyan rosszul. Mivel Abigail írói álmokat dédelget, D kibontja benne ezt a vágyat, és olyannyira feltüzeli, hogy a lány már nem is ér rá azon gondolkodni, mi mennyire volt szép azelőtt. Jeremy és a kedves, segítőkész kollégák csak azt kapják, amit érdemelnek, ráadásul teljesen stílusosan, gyönyörű köntösbe burkolva.
Abby megváltozik, énjei szerepet cserélnek. Valljuk be, elég stresszes szitu, ha épp a főnököd az, akivel szakítottál, de minden nap el kell viselned a látványát a munkahelyeden. Nos, a lány megbirkózik a feladattal, és D-nek hála, valóban megerősödik. Kilép a gödörből, és itt nem áll meg, hanem építeni kezd: önmagát és vágyai birodalmát, mely szép lassan kibontakozik előtte és előttünk is. Talpra állt, de nem is akárhogy!
Az írónő kisregénye keveri a valóságot a misztikummal, helyzet és jellemkomikumokat is felvonultat, ezzel varázsolva kellemessé az olvasmány légkörét. Az írás tanító jellege is megmutatkozik, és a végére vésett Dög-parancsolatokkal válik teljessé.
Így kapunk egy viccesen-komoly, stílusos bosszúba ágyazott regényt, ami mindenkinek segít abban, hogy megtalálja a kivezető utat a sötét felhők közül! Hajrá!

BORÍTÓ: Egyszerűen tökéletes! Figyelemfelkeltő, csalogató, és a tartalommal tökéletesen összhangban van. Ezek után ki ne várná az olvasást? 5 pont 

TÖRTÉNET: Hétköznapi problémák elevenednek meg előttünk, misztikus köntösbe burkolva, pikáns humorral fűszerezve. Hogy éld túl! Hogy vágj vissza! Miért ne add fel! 5 pont

KARAKTEREK: Ahogyan a történet, a karakterek is hétköznapiak, egy kivételtől eltekintve, aki természetfeletti mivoltánál fogva sorozatosan rúgja fel a szabályokat, segítve ezzel az érvényesülést a nagyvilágban. A regény végére lelki szféránkat is helyrerántja.  5 pont 

ANGELA MARSONS - EGY ÉLET ÁRA

EREDETI CÍM: LOST GIRLS – SOROZAT: KIM STONE III.
KIADÓ: GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ
OLDALSZÁM: 400
MEGJELENÉS: 2017 (eredeti: 2015)
MŰFAJ: KRIMI
FORDÍTOTTA: ŐRI PÉTER

FÜLSZÖVEG:

Két ​kislányt, két barátnőt elrabolnak úszóedzés után. A szüleik egy időben kapnak SMS-t az emberrablóktól, akik egyelőre csak arról értesítik őket, hogy a gyerekeik életben vannak. Amikor azonban megérkezik a következő üzenet, az a szokásos követelések helyett még szörnyűbb tartalmat rejt: a családoknak licitálniuk kell, és aki többet ajánl a lányáért, azé életben marad, a másik gyereknek viszont meg kell halnia. Kim Stone felügyelő vezeti a nyomozást, és tudja, hogy ha nem sikerül a lányokat visszaszereznie, az az állásába kerülhet. Őt azonban nem ez motiválja, hanem az a tudat, hogy a két gyerek rémisztő körülmények között kénytelen eltölteni a rohanó perceket, azt az időt, amíg nem bukkannak a nyomukra. És nyomból kevés van, pedig az emberrablóknak nem ez az első ilyen ügyük. Egy anya jó ideje hiába várja vissza élete értelmét…

Angela Marsons regényei és Kim Stone karcos, igazságérzettől fűtött alakja nemcsak a hazájában örvend hihetetlen népszerűségnek, hanem megindult a világhírnév felé is: idén már húsz országban jelenik meg a sorozat.

Úgy gondolom, épp ideje volt már visszarázódnom a recenzió írásba, főleg úgy, hogy már egy szép új blogot is csináltam  – mondjuk ezt muszáj volt, márt a másik úgy döntött, nem működik tovább. Ám ígérem, ezt többször nem említem meg. :)
Ahogy én, úgy Kim Stone is visszatért, mondjuk ő nem olyan nagy időkihagyással. Húztam, halasztottam az olvasást, de rájöttem, már mennyire hiányzott. :)
Akkor gyerünk...

Az Egy élet ára már a harmadik Kim Stone történet, és örömmel tapasztaltam, tapasztalom, hogy Angela Marsonsnál nem fogyott el a lendület, és a General Press Könyvkiadónál sem. Marsons próbálgatja az irányokat, de eddig minden esetben feltalálta magát. Bár az igazsághoz hozzátartozik, az első rész színvonalát ezzel a résszel sem sikerült megugrania, de a karakterek, a történetvezetés mind szórakoztató, gördülékeny, éberen tartja az olvasó figyelmét az elejétől a végéig.
Kim most sem hazudtolja meg magát, a külvilágot lehet, hogy sikerül... de minket nem tud becsapni. Bár zord, kemény páncélzatot hord szíve körül, ez azért olykor átmelegszik, megvillantva a felügyelő érzelmeit. Mert vannak neki, még ha ügyesen titkolja is.

Mikor Charlie-t és Amy-t elrabolják, Karen, az egyik édesanya – a felügyelő ismerőse a sötét múltból – direkt Kimet kéri az ügy levezénylésére, aki tiltakozik kicsit, ahogyan a krimikben szokás, ám utána teljes gőzzel rááll a bűnesetre. Sőt, annyira belesüpped, hogy észre sem veszi, hogy már az érzelmei irányítják, és személyessé vált számára az ügy. Erre Bryant próbálja is felhívni a figyelmét, de Kim acélosan tagad, holott ő is tudja, hogy mennyire mélyen érinti a két kilencéves gyerek elrablása. Az érzelmek nem nyugodhatnak. Egy másik szál is bekapcsolódik egy fiatal fiú halálával, akit valaki elárult. Tracy Frost újságíró sem hiányozhat az oldalakról, aki legalább annyira összetett személyiség, mint Kim, és remélem, egyszer főszereplővé válhat. A szívtelen közöny nála is álca. Vajon ki a hunyó a volt bandatag halála esetében? Ezt az ügyet Dawson kapja, aki örül, mint majom a farkának, még akkor is, mikor kicsit erélyesebben hozzák tudtára, hogy rossszkor van rossz helyen.
A csapat (Dawson, Bryant, Kim, Stacey) két fővel bővül, mert a Főnök főnöke nagyn jól ismeri Kimet... kapnak egy túsztárgyalót Matt személyében, és egy Alison névre hallgató profilozót (bocsánat: személyiség-elemzőt).
Ahogy bontakozik ki előttünk a történet oldalról oldalra, úgy mélyül a lelki szféra is. Szinte csorog az oldalakról a szülők aggodalma, akiket arra kényszerítenek, hogy licitáljanak saját gyerekükre. A feszültség egyre nő, Angela kitűnően szemlélteti az emberi kapcsolatok pszichológiáját ebben a kiélezett helyzetben.
Ahogy Kimben, úgy bennem is kezdett felmenni a pumpa. Ahogy Angelánál megszokhattuk, itt sem lagymatag a sötét oldal, és pszichopatából sincs hiány. Sajnos. Már csak drukkolhatunk, hogy azt kapják, amit érdemelnek.
Mostanában egyre érzékenyebb vagyok, és volt sok pillanat, mikor megkönnyeztem a regényt. A két kislány kitartása, mély barátsága például ilyen epizód volt. Ahogy próbálnak erősek maradni, holott a reményük napról napra száll el az erejükkel együtt. Mégis... igen, ilyen egy igazi barátság, egész életen átívelő.
Aztán bekapcsolódik egy harmadik szál is, ami az elsőbe olvadva folytatja útját a zárlatig. Volt már dolga Kim csapatának egy ilyen kettős emberrablással, de akkor az ügy zátonyra futott...
Angela ismételten alkalmazza a mélylélektant, melyet igazi angol humorban old fel. A szörnyű dolgokat olyan szövegkörnyezetbe ágyazza, hogy ne essen nehezünkre feldolgozni a történéseket. A párbeszédek is ezt a célt szolgálják, a feszültség így minimálisra redukálódik. A spirituális világ is képviselteti magát egy médium által, aki a szkeptikus nyomozóknak szolgál némi meglepetéssel, és így arasznyival közelebb is kerülnek a megoldáshoz.
Amit fontos kiemelnem még: a sorozatot bár nem ugyanaz a személy fordította / fordítja végig, mégsem tapasztalható szövegromlás, mint sok más hasonló esetben; Szieberth Ádám, Imre Balázs és Őri Péter is nagyszerű munkát végzett, a stílust sikerült azonos színvonalon tartani.
Csak így tovább!

BORÍTÓ: Egyszerű, de mégis hűen visszaadja a történet légkörét. Szoros kapcsolatban van a tartalommal. 5 pont

TÖRTÉNET: Igazi krimi-fíling, gördülékeny történet-vezetés, feketehumor, aki eddig is szerette Kim Stone-t, annak ez az epizód sem okoz csalódást. 5 pont 

KARAKTEREK: Visszatér Kim és csapata, akiket most sem kímél az írónő, ami a lélektant illeti. Az ellenség mellett önnön démonaikkal is viaskodniuk kell, hogy a felszínre bukott igazságot ők is képesek legyenek megemészteni. 5 pont 

INTERJÚ LEDA D' RASI ÍRÓNŐVEL

Olvassátok sok szeretettel Leda D'Rasi írónővel készített interjúmat, akinek tavaly, 2016-ban jelent meg első regénye, az Utolsó kívánság, mely a Boszorkánydinasztia regényciklus bevezető kötete. A fantasy világ színe javát jeleníti meg előttünk, csípős humorba burkolva az eseményeket. 

A Dinasztia tehát megnyitja kapuit! És most néhány kulisszatitokra is fény derül.  

2016-ban robbantál be a köztudatba elsőkönyves szerzőkét a Boszorkánydinasztia című regényciklusod első részével, az Utolsó kívánsággal.  Hogyan éled meg a sikert, hogy már beszámolók, értékelések, vélemények születnek a regényedről? 

Nem tudom, mennyire „robbantam be” a köztudatba, de tény, hogy tavaly jelent meg az első könyvem. Hogyan élem meg az ezzel járó dolgokat? Bevallom, számomra még mindig elég szürreális ez az egész, de legfőképpen az utóbbi egy-másfél év az, amit a könyvkiadással töltöttem. Azt hiszem, igazából még fel sem fogtam, egyszerűen csak minden nap dolgozom azért, hogy amit az útjára indítottam, mozgásban is maradjon. Amikor ez az egész dolog elkezdődött, és elkezdtem foglalkozni az írással, azt mondtam, „oké, akkor most álmodom egy nagyot, és megpróbálom megvalósítani”. Most meg, hogy sikerült, olyan, mintha még mindig álmodnék.
A beszámolók, vélemények sorban jönnek, számomra pedig mindig furcsa, hogy ezek tényleg az én írásomról születnek, az emberek elolvassák, majd értékelik, amit írtam. Ez is egy olyan dolog, amihez hozzá kell szoknom, de kaptam ez ügyben jó néhány tanácsot, hogy kezeljem a visszajelzéseket. Író kollégák, akik már jóval több rutinnal rendelkeznek, mint én, főleg arra próbáltak felkészíteni, hogyan viszonyuljak a negatív kritikához. Hiszen illúzió volna azt gondolni, hogy ilyen soha nem fog érni. Kaptam már néhány igen kidolgozott, részletes recenziót, amelyben negatív dolgok is elhangzottak a könyvvel kapcsolatban, de mivel elfogulatlanul, szakmai szemmel olvasták a könyvet, majd ugyanilyen nyelvezettel, teljesen tényszerűen, és egyáltalán nem bántó hangnemben adtak hangot a véleményüknek, ezért nem érintett rosszul még a véleményben szereplő negatívum sem. Tudom, hogy az emberek különbözőek, és ahogy nem szeretheti mindenki ugyanazt a színt, vagy ugyanazt az ételt, úgy a könyvek terén sem egyforma az ízlésünk. Ráadásul az igényes kritika olyan hibákra világíthat rá, amit mi magunk észre sem veszünk. Nincs is ezzel semmi gond, amíg a kritika igényesen megírt, és a szavak nem arra vannak kihegyezve, hogy bántsák, vagy mondhatjuk úgy is „gyalázzák” az embert.

A fantasy műfaj nagy népszerűségnek örvend mostanában, és a te regényed is ebbe a kategóriába sorolható. Miért döntöttél éppen emellett a műfaj mellett? 

Ez egyáltalán nem tudatos döntés volt. Mondhatnám, hogy „véletlen”, de ez meg egy könyvvel kapcsolatban olyan végtelenül hülyén hangzana. De az én esetemben tényleg nem megfontolt döntés volt, mint ahogy az sem jól átgondolt elhatározásból indult ki, hogy egyáltalán írni kezdtem. A történet sok helyen elhangzott már: én tulajdonképpen azért ültem le a gép elé, hogy kiírjak magamból néhány olyan dolgot, ami akkoriban a földbe döngölt. Lelki mélyponton voltam, és ki tudja hogyan és miért, de a gép előtt kötöttem ki. Akkor még nyilván nem az vezérelt, hogy fantasyt írjak, egyszerűen csak jó hosszú mondatokban kiadtam magamból az engem bántó dolgokat. És használt. Aztán ahogy a hangulatom az írásnak köszönhetően javult, elkezdett kialakulni a fejemben egy történet, és még csak el sem gondolkodtam rajta, máris boszorkányokról, lidércekről, alakváltókról és más halhatatlan lényekről szóltak a soraim. Ha mindenképpen válaszolnom kell arra, miért pont fantasy, azt mondanám, hogy ha előre megfontolt szándékkal ültem volna le írni, valószínűleg akkor is ezt választottam volna. Hiszen ez a kedvencem, ami már gyerekkoromtól velem van. Szerintem én voltam az egyetlen gyerek, aki ha meglátott egy csúnyának titulált mesehőst a tévében, nem fordult el, hanem tátott szájjal bámulta. Ízlésem felnőttként sem változott, és imádtam mindent, ami a mesékben, mondákban, mítoszokban fellelhető: tündérek, sellők, sárkányok, démonok, vérfarkasok, és még sorolhatnám. Na meg persze a boszorkányokat is. Ők sem maradhatnak ki a buliból! 

A romantika és az erotika is jelentős szerepet játszik a történetedben. Nem félsz attól, hogy azonosítanak majd valamelyik karaktereddel? 

Na, most nagyon nevetek, mert eszembe jutott egy barátnőm, aki az elsők között olvasta a regényt. Velem izgulta végig a könyvkiadás menetét, és nagyon várta már, hogy elolvashassa. Személyesen adtam át neki, kicsit beszélgettünk, és azt mondta, hogy amikor azokat a részleteket olvasta, amikkel beharangoztam a könyvet, szinte hallotta a hangomat. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy lát és hall engem a könyvben. Ezen már akkor nagyot nevettem, és azt ajánlottam neki, szerintem nem ártana erről leszoknia, mert adott részeknél nagy bajban lesz, ha engem képzel oda. Akkor ő még nem tudta, miről beszélek, de már határozottan tudja :)

Azóta egyébként már szállóigévé vált az a mondás, amit minden olyan embernek elmondok, akinek én adom át a könyvet, és régóta ismerem: „Miközben ezt olvasod, felejtsd el, hogy ismersz, és eszedbe se jussak”.

Azt hiszem, ez a kérdés leginkább azokban merülhet fel, akik személyesen ismernek, és úgy veszik kezükbe a könyvet. Így benne van a pakliban, hogy itt-ott engem látnak a történetben. (Itt jegyezném meg, hogy édesapám is olvasta a regényt, de ő nem számolt be olyanról, hogy bárhol is engem azonosított volna valamelyik szereplővel). 

Persze az olvasóban joggal merül fel – akár a történet, akár valamelyik karakter kapcsán –, hogy a szerző a saját életéből merít. És ha ezt gondolja, teljességgel igaza van, hiszen az író így vagy úgy, de mindig ott van a könyvben. De nem félek attól, hogy az erotika vagy a romantika kapcsán azonosítanak valamelyik szereplővel, hiszen miért pont ezek miatt vonnának köztem és a szereplők között párhuzamot? Ezek az elemek jelentős szerepet játszanak a történetben, de nem ezek adják a fő szálat. 

Hogyan vált életed részévé az írás? Mi volt az a mozzanat, amely kiváltotta benned, hogy én mármost szeretném papírra vetni a képzeletemben megalkotott világot.

Ahogy említettem korábban, ez nem volt tudatos döntés. Vannak, akik már gyerekkoruktól kezdve szó szerint arra treníroznak, hogy előbb-utóbb az írás mellett kössenek ki, és jó annak, akit errefelé sodort az élet már kiskorától kezdve, de én nem így kezdtem. Olvasni nagyon szerettem, de az iskolában megszokott írásbeli fogalmazásokon, dolgozatokon kívül nem foglalkoztatott az írás. Mégis, a megfelelő időben úgy robbant az életembe, mint egy villámcsapás. Persze így visszatekintve már a fejemet verem a falba, annyira egyértelmű, hogy ez az én világom, és akár már évekkel korábban belevághattam volna. Na de ami késik, nem múlik, az élet csak úgy csűrte-csavarta a szálakat, hogy a gép előtt kössek ki. Igaz, akkor szenvedtem, mint a kutya, de ma már azt mondom, megérte. Minden megérte, ami odáig vezetett, hogy azon a bizonyos május végi estén bőgve leültem a gép elé.

A boszorkányok sok esetben negatív minősítést kapnak a művekben, és pozitív karakterként az őket üldöző vadászok tűnnek fel. Te megfordítottad a dolgokat, és nálad a boszorkányok lettek a jók. Akadt gondod ezzel a felállással kritikai szemszögből? 

Kritikában egyelőre nem találkoztam olyannal, aki negatívumként említette volna ezt a nem éppen megszokott felállást. Aki hasonló témájú könyvet olvas, szerintem egyébként is találkozott már olyan sok dologgal, hogy számára nem meghökkentő, és főleg nem elfogadhatatlan egy ilyen váltás. Olyan előfordult már, hogy valaki a vallási meggyőződése miatt azt írta nekem, hogy márpedig minden boszorkány a sátán szolgája, és aki elolvassa a könyvet az a pokolra jut, de ő azt hiszem nem értette meg, hogy ez a dolog egy teljes mértékben fiktív regény, amely csak azt a célt szolgálja, hogy szórakoztasson. Talán csak a címet látta, vagy még azt sem, és azonnal így reagált. Számára ez a jó fiú-rossz fiú csere nyilván elfogadhatatlan, a saját nézetével összeegyeztethetetlen, na de ő akkor egyszerűen nem fogja olvasni a könyvet, és úgy is lesz a legjobb, ha nem veszi a kezébe. De olyantól, aki a könyvet a helyén kezelte, és úgy olvasta el, ez a fordulat még nem hangzott el negatív kritikaként.

Karaktereid szerethető, szépen kidolgozott, hús-vér személyiségek. Megalkotásukkor lebegett szemed előtt olyan valaki, akinek jelleméből kicsit belecsempésztél regényhőseidbe? 

Volt, akinél igen, és volt, akinél nem. A boszorkányoknál óhatatlanul előfordult, hogy egy-egy dolgot beléjük csempésztem magamból. Vagy olyat, ami bennem is megvan, vagy pont olyat, ami bennem nincs meg, de szeretném, ha lenne. Una határozottságára és Luna lazaságára például borzasztóan vágyom.

A történetben egyébként egyetlen egy karakter van, akit egy az egyben valódi, általam ismert személyről mintáztam külsőleg és belsőleg is. Ez pedig a fő gonosz, az Ítész vezér. És nem, nevet ne kérdezz, mert azt nyilván nem fogok mondani. Ez maradjon olyan műhelytitok, amit csak én tudok.

Ki számodra a legellentmondásosabb karakter az Utolsó kívánságban?

Egyértelműen Luna boszorkány. Minden benne van, amiért az embert ez a mai világ bolondnak nézi, ugyanakkor ha belegondolunk, ő csinálja jól. Nem árt senkinek, csak él, ahogy akar, és magasról lesajnálja, hogy erről ki-mit gondol. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy az ő karakterének megalkotásánál nem vezérelt semmilyen irányelv, és főleg nem voltak határok. Luna egyszerre szent és átkozott, bolond és zseni, szűz és szajha, gyerek és felnőtt. Egyszerűen imádom.

Ki az, akivel a leginkább tudtál azonosulni „születése” során? Ki a kedvenced?

Első könyv lévén, a szereplők, azon belül is a főszereplők különösen közel állnak hozzám, így ha választanom kell, akkor azt mondom, hogy Angel karakterével azonosultam a legjobban. Ő az, akibe a legtöbb személyes vonatkozás került.

Az Utolsó kívánságot, mint első regényt mennyi ideig tartott megírni? Sokszor formálódott a szöveg a fejedben és papíron egyaránt, amíg elnyerte végleges formáját? 

Az első könyvet megírni picivel több, mint egy évig tartott. Ez elég hosszú idő, de azt hiszem, ez annak tudható be, hogy nem foglalkoztam olyan intenzíven az írással, mint manapság. Inkább csak „írogattam”, amikor kedvem támadt, ihletem jött, vagy szabadidőm volt. De nem dolgoztam napi rendszerességgel, tervszerűen. A szöveg nem annyira formálódott, mint inkább csak gyarapodott. Csak írtam-írtam, mindent, ami a fejemben volt. Ennek meg is lett az eredménye, mert a nyers kézirat több mint egymillió karakter lett, ami hatalmas mennyiség. Ha jobban belegondolok, ezt a számot figyelembe véve, nem is volt olyan hosszú idő az az egy év. De azóta kiderült, hogy tudok én 7-8 hónap alatt is könyvet írni. 

Milyen érzés volt belecsöppenni a könyvkiadás világába? 

Csak kapkodtam a fejem ide-oda. Régen mindig azon nyavalyogtam, hogy velem soha, semmi érdekes nem történik. Na, hát ebben a világban ez a dolog többé eszembe se jutott. Én, aki régen otthon-ülő, zárkózott, teljesen introvertált ember voltam, egyszer csak egy olyan világban találtam magam, ahol nyüzsögtek az írók, bloggerek, szerkesztők, könyvkiadók. Rendezvényekre hívtak, és több emberrel találkoztam egy-egy rendezvény alatt, mint máskor egész évben. Szokatlan volt, és a természetemből adódóan kissé idegen is ez a fajta nyüzsgés és sebesség, de azt hiszem, már kezdem megszokni. 

A könyv kiadását számos dolog megelőzi, úgy, mint a kézirat komplett szerkesztése például. Nem okozott nehézséget számodra együttműködni a szerkesztőddel? Nem mindenki viseli könnyen, ha átalakításokat végeznek a kéziratán. 

Legnagyobb meglepetésemre nem okozott gondot az együttműködés, bár amikor szóba került a szerkesztés, erre nem sokat adtam volna. Ismerem magam, megszállott maximalista vagyok, ami azt jelenti, hogy sokszor azt veszem a fejembe, hogy csak úgy jó egyik vagy másik dolog, ahogy én csinálom. Ezért tartottam tőle, hogyan fogom viselni, ha a szerkesztő azt mondja, nyúljunk hozzá ehhez vagy ahhoz a részhez, mert valami nem jó úgy. És persze ez így is történt, hiszen elkerülhetetlen, hogy a nyers kéziraton ne történjen változtatás, de meglepően könnyen ment ennek a feldolgozása. Azt hiszem, ez nagyrészt magának a szerkesztőnek köszönhető, hiszen az ő közvetlen, nyílt személyisége adta meg a közös munka alaphangulatát. Számomra fontos volt például, hogy őszintén tudtunk beszélni egymással, és folyamatos volt köztünk a kommunikáció. Az is lényeges volt, hogy végig éreztem, hogy a döntés az én kezemben van még úgy is, hogy azt azért minden író tudja, hogy célszerű megfogadni a szakember tanácsát. De semmit nem akartak rám kényszeríteni, a szerkesztővel közösen dolgoztunk, szoros napi kapcsolatban. Nem úgy volt, hogy ő márpedig azt csinál a kézirattal, amit akar, nekem pedig el kell fogadnom. Ez fel sem merült. Kialakítottunk egy jó munkarendet, ami bevált, ami hatékonyan működött, és a továbbiakban is eszerint fogunk együtt dolgozni.

Mennyiben érzed úgy, hogy megváltozott az életed, hogy írónővé váltál?

Nem túlzok, ha azt mondom, minden szinten történt változás. A belső változásokon magam is megdöbbentem, mert sokkal nyitottabb, nyugodtabb lettem, és az életszemléletem is sokat változott azáltal, hogy írás közben más-más karakter szemszögéből közelítem meg az eseményeket. A maximalizmusom is visszahúzódott a még egészségesnek tekinthető szintre, így már nem megyek a saját agyamra vele. A kapcsolataim is változtak, akár családi-baráti vagy párkapcsolatról beszélünk, mert sokkal elfogadóbb, türelmesebb, segítőkészebb, megértőbb lettem, mondhatjuk, hogy sokkal- sokkal érettebb, komolyabb, ami egy vicc azok számára, akik ismernek. Én és a komolyság, na ne már :) Ja igen, és az alvásigényemben is változás állt be, mert bár továbbra is lenne igényem a napi 8 órára, de ma már hosszú távon is tudok létezni 4-5 óra alvással. Mondhatjuk, hogy az elmúlt évek alatt sikeresen kivívtam a „tiszteletbeli éjszakai lény” címet. 

Mi inspirál arra, hogy írj, hogy megoszd másokkal is fantáziavilágod? 

Önös és önzetlen érdekek egyaránt inspirálnak. Önös érdekeimben az élen áll, hogy ez a világ hihetetlenül szórakoztat. Még a leghosszabb, legvacakabb nap után is képes vagyok nagyokat röhögni egy-egy jeleneten, ami felbukkan a fejemben. Számomra nagyon fontos a humor, és azt vallom, amíg van humorérzékem, addig mindent meg tudok oldani. 

Az önzetlen érdek pedig az, hogy másokat is szórakoztassak. Régen sokszor fordultam a könyvekhez. Ha bánatos voltam azért, ha unatkoztam azért. Ha úgy éreztem, valami hiányzik az életemből, akkor meg azért. Így választottam könyvet is. Vidámat, romantikust, izgalmasat, és a többi. Én pedig arra vágyom, hogy ugyanezt adjam az olvasóknak. Szórakoztassak, izgalmat adjak, megnevettessek, és romantikus vágyakat ültessek beléjük. Ez inspirál.

Mi számodra a legnagyobb motiváló erő, amely segít írói pályádon kiteljesedni? 

Egyértelműen a szüleim motiválnak a leginkább. Ha a róluk van szó, mindig azt mondom: a világ legjobb szüleit mondhatom a magaménak. Gyerekkoromtól kezdve szinte lubickolok a szeretetükben. Olyan mély kapcsolat van közöttünk, amit (bár azt hiszem, egész jó szókinccsel rendelkezem) ma sem tudnék szavakba önteni. Bármit tettem is, bátorítottak, mellettem álltak, segítettek, védtek engem. Én pedig úgy szeretném ezt meghálálni, hogy bebizonyítom, jól neveltek. Büszkévé szeretném őket tenni, hogy egyúttal magukra is büszkék legyenek. Mert, ha ők nem olyanok, amilyenek, én sem lehetnék az, aki vagyok. Bármit teszek, bármit írok, bármit érek is el ezután, azt értük teszem, és nekik ajánlom.

Már a megjelenéskor sem volt titok, hogy a Boszorkánydinasztia egy sorozat lesz. Hány részesre tervezed? 

Húha, ez nehéz kérdés, mert kicsit elszaladt velem a csikó az utóbbi időben. Vagyis jobban mondva a fantáziám szaladt el, de nagyon, és nehéz megállítani. Eredetileg négy részesre terveztem a Dinasztiát, de ma már összesen hét boszorkánytörténet van a fejemben. Maradjunk annyiban, hogy négy rész biztos, a többit meg majd meglátjuk. Nyilván az olvasóktól is függ majd, hiszen ha szeretik a boszorkányokat, és várják az újabb részeket, akkor részemről nem lesz akadálya a folytatásnak. De azt szeretném elkerülni, hogy addig írjam a Dinasztiát, amíg már én is unni fogom. Na, odáig nem megyek el, az biztos!  

Kire tekintesz példaképként az irodalom világában, van olyan, akinek része van abban, hogy te is kikötöttél ezen a pályán? 

Nem, azt hiszem olyan igazi író példakép, aki miatt kikötöttem a pályán, nincs. Hiszen nem is „szándékosan” lettem író. Bár ha egy példát mondanom kellene, akinek a ténykedése nagyon szimpatikus, és követendőnek tartom, akkor mindenképpen J.K. Rowling-ot említeném, a kitartása, az állhatatossága miatt. Amikor írni kezdte a Harry Pottert, egy fűtetlen lakásban lakott, és napközben kávéházakba ült be írni, hogy meleg helyen tudjon dolgozni. Mivel ma már tisztában vagyok azzal, mennyi időt és energiát igényel egy ilyen hosszúságú regény megírása, még inkább tudom, hogy példa-értékű, amit csinált. Naponta hússzor adhatta volna fel, mégsem tette. És ez a fajta kitartás már félsiker, akármibe vág is bele az ember. 

Mi a legfőbb célod, amit el szeretnél érni írónőként? 
Furcsa kettősség van bennem a célokkal kapcsolatban. Egyrészt úgy vagyok vele, hogy a határ a csillagos ég, és ha már álmodunk, akkor ne aprózzuk el. Az ember annyi mindenben alkuszik meg élete során, legalább az álmokat ne korlátozza senki és semmi. A Dinasztia sorozaton kívül számos más könyv ötlete megfogalmazódott már a fejemben, és természetesen szeretném, ha mind napvilágot láthatna. A hazai megjelenéseken túl nagy álmom a külföldi megjelenés is, először Európában, majd a tengerentúlon. Álmokban, célokban tehát nincs hiány, ugyanakkor a kettősség másik részét az adja, hogy egyáltalán nem akarok sietni. Nem akarok kapkodni, nem akarom hajszolni a dolgokat, hogy csak történjenek, történjenek kontrollálatlanul. Lépésről lépésre szeretnék haladni, minden egyes lépcsőfokon megállva, hogy körbe tudjak nézni és ki tudjam élvezni, amit elértem, ahová jutottam.

Köszönöm szépen az interjút!

LEDA D' RASI - BOSZORKÁNYDINASZTIA MÁSODIK KÖNYV - LIDÉRCFÉNY

EREDETI CÍM: LIDÉRCFÉNY – SOROZAT: BOSZORKÁNYDINASZTIA II. KÖNYV

KIADÓ: MOGUL KIADÓ

OLDALSZÁM: 430

MEGJELENÉS: 2017

MŰFAJ: ROMANTIKUS FANTASY

FÜLSZÖVEG:

A boszorkányok élete nem egyszerű. 

Una, a Dinasztia vezére – hogy legfiatalabb boszorkányát megmentse –, kénytelen nem kívánt szövetséget kötni a lidércek királyával. Évezredek óta ismerik egymást, de ismeretségük ellenszenv volt első látásra. Most azonban segítségre szorul, és pont az a férfi segíthet rajta, akitől a legkevésbé szeretne bármit is kérni. A segítségért cserébe pedig csak egyetlen dolgot adhat. A legnagyobb titkát… és vele az életét. 

Litch büszke uralkodó, aki versenyt fut az idővel. Hatalmát trónbitorló fenyegeti. A támadások visszaveréséhez vérvonala megszilárdítására van szükség, ehhez pedig mielőbb egy királyné és egy örökös szükséges. Fajtája átka miatt azonban a számára rendelt asszonyt nem egyszerű megtalálni. Aztán az utolsó pillanatban úgy tűnik, mégis van remény. A győzelem lehetőségét azonban pont az az aranyszemű boszorkány villantja fel, akinél bosszantóbbat elképzelni sem lehet. A nő ajánlata több mint kecsegtető. De vajon igazat mond?

Kettejük közt feszültséggel terhes egyezség köttetik, és mintha az egész világ szövetkezne ellenük. Árulók, merénylők lesik minden lépésüket. És ott vannak ők ketten is, harcban állva.

A Boszorkánydinasztia története folytatódik. Az írónő tovább szövi a lehengerlő misztikus mese szálait és megmutatja, miként fér meg a halhatatlan világban a két ellentétes pólus: vérpezsdítő romantika és éjsötét intrika.

Kedvenc múzsám és kritikusom, küldd az ihletet! Valahogy nehezen alakulnak a szavak mondatokká. Segítesz? Hát persze... Akkor kezdjük el... :)  Köszönöm! :) 

Ismét érkezik egy regény, amiről szintén nehéz elfogulatlanul írnom, de mivel az őszinteség fontos szempont, minden tőlem telhetőt elkövetek annak érdekében, hogy reális képet fessek a Lidércfényről, ami a Boszorkánydinasztia második köteteként jelenik meg hamarosan.

Leda D'Rasi írónő

Aki olvasta az elsőt, az már tudja, hogy körülbelül mire is számíthat Leda D' Rasi írónőtől: pikáns humor, néhol erotikába játszó romantika, belső morális, és külső konfliktusok, melyekkel meg kell birkózniuk a szereplőknek ahhoz, hogy normális kerékvágásban folytatódhasson az életük. Normális? Ez a jelző vajon hol állja meg a helyét a mai világban? Kezd erősen relatívvá válni, tehát óvatosan kezelem. Akkor újra... a halhatatlanok közel sem normális és hétköznapi világa ismét megnyitja kapuit, ezúttal a boszorkányok mellett a lidércek is főszerephez jutnak, ami némi újdonságot is jelenthet, hiszen ez a faj nem annyira népszerű a fantasy történetében (vagy csak én olvastam keveset róluk).  

Itt több szót nem ejtenék már az Utolsó kívánságról, arról is készült egy egész estés recenzió :)

Na szóval... ezúttal Una, a kissé makacs és önfejű boszorkányvezér kerül érzelmi zsákutcába Litch, a lidércek királya által. Ismét egy nemszeretem, de eleve elrendelt párkapcsolat van kialakulóban, amivel a felek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni, és így egymáson vezetik le a feszültséget, néha szó szerint kirobbanó stílusban. A halhatatlanok már csak ilyenek, semmit sem tudnak kicsiben csinálni. 

Ám ez csupán egy konfliktus a sok közül, van nagyobb problémája is Litch-nek Una „agybajánál”. Unokaöccse trónt bitorolni készül, és állítólag utódja is van hozzá, ami elég nagy gáz, legalábbis a lidérckirály számára. Litch-nek is szüksége lenne örökösre, egy kis lidércre, hogy meg tudja szilárdítani hatalmát. Az utód csakis „törvényes” frigyből származhat, tehát kizárólag „igazi” párjától. Ajjajj... 

Litch akkor döbben csak rá, mibe vágta ... hát na... a fejszéjét, mikor Una kényszer vendégségbe átruccan hozzá, egy korábban kért szívességért cserébe. Nagy ár ez... az udvartartás már belső fogadásokat köt, vajon melyik fél bolondul meg először. Litch kezdi kapisgálni, hogy még a holdraszállás is elérhetőbb cél számára, mint Una „betörése”. A boszorkány pedig felveszi a csakazértse magatartást, és hozzáállásával az őrületbe kergeti a lidérckirályt. Mindez pattogó és humoros párbeszédekben nyilvánul meg, amikből azért kiérezni a feszültséget. Ez a „valamit valamiért” elv lassan bomlik ki a regényben, és sok szemszögből közelíti meg az írónő. Statisztaként természetesen felbukkannak régi ismerősök is, úgy mint a minden lében kanál, öntörvényű, férfifaló Luna: az őrült holdboszorka, Angel és Lazarus, valamint a titokzatos Fairy, aki szintén tartogat meglepetést... 

Tetszett a regényben, hogy bár látványosan az első részből nő ki, mégsem használja ugyanazokat a fordulatokat, hanem önálló vázra épül. 

Bár a stílus hasonló, érezni lehet, hogy az írónő folyamatosan fejlődik, már jóval kevesebb a szóismétlés, és a karakterábrázolás is kisimultabb, összetettebb. Leda szereplői oldalról oldalra bontakoznak ki, van időnk megismerni őket. Az írónő egyikük mellett sem foglal állást, nem szorítja őket a „jó” és „rossz” kategóriákba, hanem az olvasóra bízza, hogy eldöntse, morális síkon vagy éppen tettei alapján hová sorolható az adott szereplő.

A Lidércfénnyel már könnyebb dolgom volt azonosulás terén, bár néhol azért még sikerült falakba ütköznöm. Sajnos nem vagyok híve a papírra vetett erotikának, ezért ezek a részek nagyon hamar kizökkentenek, és csak nehezen találok vissza a regény világába. Leda most vigyázott arra, hogy ne essen túlzásokba, és az említett jeleneteket nem nyújtotta el, és igyekezett befogadhatóvá stilizálni még azok számára is, akik hasonlóképpen gondolkodnak, mint én. A kevesebb néha több... 

A Lidércfény – bár az alapszituáció itt is az egymásra találás körül mozog – mégis több csavart és akciót tartalmaz, mint az első rész. Szükség is van egy kis adrenalinra ahhoz, hogy elnyomja az esetlegesen unalmassá váló romantikát. Ezzel a műfajjal vigyázni kell, mert könnyen unalomba fulladhat, és a sablonok csapdájában találhatja magát. Leda D'Rasi írónőnek sikerült az egyensúly fenntartása, mindenből annyi van, amennyi kell. A leírások is alakulnak szépen, talán az Ítész – a szükséges rossz – epizódjait lehetett volna még szűkszavúbbra venni, mert bár a karakter megformálásra nagyon jóra sikerült, váratlan vagy éppen célzott megjelenései még kicsit megakasztják a történet menetét és lassítják a kibontakozást. 

Una és Litch párharca tartogat igazán vicces pillanatokat, nagyon jókat derültem egy-két párbeszéden. 

Úgy érzem, az írónő stílusa egyre kiforrottabb. Még tapasztalok kis bizonytalanságot a szóhasználat terén, de hamarosan ez is elsimul majd. 

A Lidércfény egy igazi felnőtt-mese, és mi nyomon követhetjük, hogyan alakul ki a kalandokkal és cselszövésekkel teli zűrzavarból a boldog befejezés, melynek kicsengése: semmi sem lehetetlen, ha igazán akarod, és képes vagy küzdeni érte!
Egyszer volt, hol nem volt... talán igaz sem volt... oh, de... ha igaz volna...

BORÍTÓ: Igazi fantasy köntöst kapott a regény, ami a tartalommal is összeköthető. Szépen kidolgozott, ízléses, öröm lesz kézbe venni. 5 pont

TÖRTÉNET: Egy vérbeli fantasy románc alakváltókkal, boszorkányokkal és lidércekkel, humorral, párbajokkal, szócsatákkal és megérdemelt happy enddel. 4 pont

KARAKTEREK: Sikerült élővé varázsolni őket, tehát tudunk azonosulni velük, ha éppen ez a szándékunk. Szórakoztatóak és elrettentőek – mindenki olyan, amilyennek lennie kell. 5 pont