Olvassátok sok szeretettel Leda D'Rasi írónővel készített interjúmat, akinek tavaly, 2016-ban jelent meg első regénye, az Utolsó kívánság, mely a Boszorkánydinasztia regényciklus bevezető kötete. A fantasy világ színe javát jeleníti meg előttünk, csípős humorba burkolva az eseményeket.
A Dinasztia tehát megnyitja kapuit! És most néhány kulisszatitokra is fény derül.
2016-ban robbantál be a köztudatba elsőkönyves szerzőkét a Boszorkánydinasztia című regényciklusod első részével, az Utolsó kívánsággal. Hogyan éled meg a sikert, hogy már beszámolók, értékelések, vélemények születnek a regényedről?
Nem tudom, mennyire „robbantam be” a köztudatba, de tény, hogy tavaly jelent meg az első könyvem. Hogyan élem meg az ezzel járó dolgokat? Bevallom, számomra még mindig elég szürreális ez az egész, de legfőképpen az utóbbi egy-másfél év az, amit a könyvkiadással töltöttem. Azt hiszem, igazából még fel sem fogtam, egyszerűen csak minden nap dolgozom azért, hogy amit az útjára indítottam, mozgásban is maradjon. Amikor ez az egész dolog elkezdődött, és elkezdtem foglalkozni az írással, azt mondtam, „oké, akkor most álmodom egy nagyot, és megpróbálom megvalósítani”. Most meg, hogy sikerült, olyan, mintha még mindig álmodnék.
A beszámolók, vélemények sorban jönnek, számomra pedig mindig furcsa, hogy ezek tényleg az én írásomról születnek, az emberek elolvassák, majd értékelik, amit írtam. Ez is egy olyan dolog, amihez hozzá kell szoknom, de kaptam ez ügyben jó néhány tanácsot, hogy kezeljem a visszajelzéseket. Író kollégák, akik már jóval több rutinnal rendelkeznek, mint én, főleg arra próbáltak felkészíteni, hogyan viszonyuljak a negatív kritikához. Hiszen illúzió volna azt gondolni, hogy ilyen soha nem fog érni. Kaptam már néhány igen kidolgozott, részletes recenziót, amelyben negatív dolgok is elhangzottak a könyvvel kapcsolatban, de mivel elfogulatlanul, szakmai szemmel olvasták a könyvet, majd ugyanilyen nyelvezettel, teljesen tényszerűen, és egyáltalán nem bántó hangnemben adtak hangot a véleményüknek, ezért nem érintett rosszul még a véleményben szereplő negatívum sem. Tudom, hogy az emberek különbözőek, és ahogy nem szeretheti mindenki ugyanazt a színt, vagy ugyanazt az ételt, úgy a könyvek terén sem egyforma az ízlésünk. Ráadásul az igényes kritika olyan hibákra világíthat rá, amit mi magunk észre sem veszünk. Nincs is ezzel semmi gond, amíg a kritika igényesen megírt, és a szavak nem arra vannak kihegyezve, hogy bántsák, vagy mondhatjuk úgy is „gyalázzák” az embert.
A fantasy műfaj nagy népszerűségnek örvend mostanában, és a te regényed is ebbe a kategóriába sorolható. Miért döntöttél éppen emellett a műfaj mellett?
Ez egyáltalán nem tudatos döntés volt. Mondhatnám, hogy „véletlen”, de ez meg egy könyvvel kapcsolatban olyan végtelenül hülyén hangzana. De az én esetemben tényleg nem megfontolt döntés volt, mint ahogy az sem jól átgondolt elhatározásból indult ki, hogy egyáltalán írni kezdtem. A történet sok helyen elhangzott már: én tulajdonképpen azért ültem le a gép elé, hogy kiírjak magamból néhány olyan dolgot, ami akkoriban a földbe döngölt. Lelki mélyponton voltam, és ki tudja hogyan és miért, de a gép előtt kötöttem ki. Akkor még nyilván nem az vezérelt, hogy fantasyt írjak, egyszerűen csak jó hosszú mondatokban kiadtam magamból az engem bántó dolgokat. És használt. Aztán ahogy a hangulatom az írásnak köszönhetően javult, elkezdett kialakulni a fejemben egy történet, és még csak el sem gondolkodtam rajta, máris boszorkányokról, lidércekről, alakváltókról és más halhatatlan lényekről szóltak a soraim. Ha mindenképpen válaszolnom kell arra, miért pont fantasy, azt mondanám, hogy ha előre megfontolt szándékkal ültem volna le írni, valószínűleg akkor is ezt választottam volna. Hiszen ez a kedvencem, ami már gyerekkoromtól velem van. Szerintem én voltam az egyetlen gyerek, aki ha meglátott egy csúnyának titulált mesehőst a tévében, nem fordult el, hanem tátott szájjal bámulta. Ízlésem felnőttként sem változott, és imádtam mindent, ami a mesékben, mondákban, mítoszokban fellelhető: tündérek, sellők, sárkányok, démonok, vérfarkasok, és még sorolhatnám. Na meg persze a boszorkányokat is. Ők sem maradhatnak ki a buliból!
A romantika és az erotika is jelentős szerepet játszik a történetedben. Nem félsz attól, hogy azonosítanak majd valamelyik karaktereddel?
Na, most nagyon nevetek, mert eszembe jutott egy barátnőm, aki az elsők között olvasta a regényt. Velem izgulta végig a könyvkiadás menetét, és nagyon várta már, hogy elolvashassa. Személyesen adtam át neki, kicsit beszélgettünk, és azt mondta, hogy amikor azokat a részleteket olvasta, amikkel beharangoztam a könyvet, szinte hallotta a hangomat. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy lát és hall engem a könyvben. Ezen már akkor nagyot nevettem, és azt ajánlottam neki, szerintem nem ártana erről leszoknia, mert adott részeknél nagy bajban lesz, ha engem képzel oda. Akkor ő még nem tudta, miről beszélek, de már határozottan tudja :)
Azóta egyébként már szállóigévé vált az a mondás, amit minden olyan embernek elmondok, akinek én adom át a könyvet, és régóta ismerem: „Miközben ezt olvasod, felejtsd el, hogy ismersz, és eszedbe se jussak”.
Azt hiszem, ez a kérdés leginkább azokban merülhet fel, akik személyesen ismernek, és úgy veszik kezükbe a könyvet. Így benne van a pakliban, hogy itt-ott engem látnak a történetben. (Itt jegyezném meg, hogy édesapám is olvasta a regényt, de ő nem számolt be olyanról, hogy bárhol is engem azonosított volna valamelyik szereplővel).
Persze az olvasóban joggal merül fel – akár a történet, akár valamelyik karakter kapcsán –, hogy a szerző a saját életéből merít. És ha ezt gondolja, teljességgel igaza van, hiszen az író így vagy úgy, de mindig ott van a könyvben. De nem félek attól, hogy az erotika vagy a romantika kapcsán azonosítanak valamelyik szereplővel, hiszen miért pont ezek miatt vonnának köztem és a szereplők között párhuzamot? Ezek az elemek jelentős szerepet játszanak a történetben, de nem ezek adják a fő szálat.
Hogyan vált életed részévé az írás? Mi volt az a mozzanat, amely kiváltotta benned, hogy én mármost szeretném papírra vetni a képzeletemben megalkotott világot.
Ahogy említettem korábban, ez nem volt tudatos döntés. Vannak, akik már gyerekkoruktól kezdve szó szerint arra treníroznak, hogy előbb-utóbb az írás mellett kössenek ki, és jó annak, akit errefelé sodort az élet már kiskorától kezdve, de én nem így kezdtem. Olvasni nagyon szerettem, de az iskolában megszokott írásbeli fogalmazásokon, dolgozatokon kívül nem foglalkoztatott az írás. Mégis, a megfelelő időben úgy robbant az életembe, mint egy villámcsapás. Persze így visszatekintve már a fejemet verem a falba, annyira egyértelmű, hogy ez az én világom, és akár már évekkel korábban belevághattam volna. Na de ami késik, nem múlik, az élet csak úgy csűrte-csavarta a szálakat, hogy a gép előtt kössek ki. Igaz, akkor szenvedtem, mint a kutya, de ma már azt mondom, megérte. Minden megérte, ami odáig vezetett, hogy azon a bizonyos május végi estén bőgve leültem a gép elé.
A boszorkányok sok esetben negatív minősítést kapnak a művekben, és pozitív karakterként az őket üldöző vadászok tűnnek fel. Te megfordítottad a dolgokat, és nálad a boszorkányok lettek a jók. Akadt gondod ezzel a felállással kritikai szemszögből?
Kritikában egyelőre nem találkoztam olyannal, aki negatívumként említette volna ezt a nem éppen megszokott felállást. Aki hasonló témájú könyvet olvas, szerintem egyébként is találkozott már olyan sok dologgal, hogy számára nem meghökkentő, és főleg nem elfogadhatatlan egy ilyen váltás. Olyan előfordult már, hogy valaki a vallási meggyőződése miatt azt írta nekem, hogy márpedig minden boszorkány a sátán szolgája, és aki elolvassa a könyvet az a pokolra jut, de ő azt hiszem nem értette meg, hogy ez a dolog egy teljes mértékben fiktív regény, amely csak azt a célt szolgálja, hogy szórakoztasson. Talán csak a címet látta, vagy még azt sem, és azonnal így reagált. Számára ez a jó fiú-rossz fiú csere nyilván elfogadhatatlan, a saját nézetével összeegyeztethetetlen, na de ő akkor egyszerűen nem fogja olvasni a könyvet, és úgy is lesz a legjobb, ha nem veszi a kezébe. De olyantól, aki a könyvet a helyén kezelte, és úgy olvasta el, ez a fordulat még nem hangzott el negatív kritikaként.
Karaktereid szerethető, szépen kidolgozott, hús-vér személyiségek. Megalkotásukkor lebegett szemed előtt olyan valaki, akinek jelleméből kicsit belecsempésztél regényhőseidbe?
Volt, akinél igen, és volt, akinél nem. A boszorkányoknál óhatatlanul előfordult, hogy egy-egy dolgot beléjük csempésztem magamból. Vagy olyat, ami bennem is megvan, vagy pont olyat, ami bennem nincs meg, de szeretném, ha lenne. Una határozottságára és Luna lazaságára például borzasztóan vágyom.
A történetben egyébként egyetlen egy karakter van, akit egy az egyben valódi, általam ismert személyről mintáztam külsőleg és belsőleg is. Ez pedig a fő gonosz, az Ítész vezér. És nem, nevet ne kérdezz, mert azt nyilván nem fogok mondani. Ez maradjon olyan műhelytitok, amit csak én tudok.
Ki számodra a legellentmondásosabb karakter az Utolsó kívánságban?
Egyértelműen Luna boszorkány. Minden benne van, amiért az embert ez a mai világ bolondnak nézi, ugyanakkor ha belegondolunk, ő csinálja jól. Nem árt senkinek, csak él, ahogy akar, és magasról lesajnálja, hogy erről ki-mit gondol. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy az ő karakterének megalkotásánál nem vezérelt semmilyen irányelv, és főleg nem voltak határok. Luna egyszerre szent és átkozott, bolond és zseni, szűz és szajha, gyerek és felnőtt. Egyszerűen imádom.
Ki az, akivel a leginkább tudtál azonosulni „születése” során? Ki a kedvenced?
Első könyv lévén, a szereplők, azon belül is a főszereplők különösen közel állnak hozzám, így ha választanom kell, akkor azt mondom, hogy Angel karakterével azonosultam a legjobban. Ő az, akibe a legtöbb személyes vonatkozás került.
Az Utolsó kívánságot, mint első regényt mennyi ideig tartott megírni? Sokszor formálódott a szöveg a fejedben és papíron egyaránt, amíg elnyerte végleges formáját?
Az első könyvet megírni picivel több, mint egy évig tartott. Ez elég hosszú idő, de azt hiszem, ez annak tudható be, hogy nem foglalkoztam olyan intenzíven az írással, mint manapság. Inkább csak „írogattam”, amikor kedvem támadt, ihletem jött, vagy szabadidőm volt. De nem dolgoztam napi rendszerességgel, tervszerűen. A szöveg nem annyira formálódott, mint inkább csak gyarapodott. Csak írtam-írtam, mindent, ami a fejemben volt. Ennek meg is lett az eredménye, mert a nyers kézirat több mint egymillió karakter lett, ami hatalmas mennyiség. Ha jobban belegondolok, ezt a számot figyelembe véve, nem is volt olyan hosszú idő az az egy év. De azóta kiderült, hogy tudok én 7-8 hónap alatt is könyvet írni.
Milyen érzés volt belecsöppenni a könyvkiadás világába?
Csak kapkodtam a fejem ide-oda. Régen mindig azon nyavalyogtam, hogy velem soha, semmi érdekes nem történik. Na, hát ebben a világban ez a dolog többé eszembe se jutott. Én, aki régen otthon-ülő, zárkózott, teljesen introvertált ember voltam, egyszer csak egy olyan világban találtam magam, ahol nyüzsögtek az írók, bloggerek, szerkesztők, könyvkiadók. Rendezvényekre hívtak, és több emberrel találkoztam egy-egy rendezvény alatt, mint máskor egész évben. Szokatlan volt, és a természetemből adódóan kissé idegen is ez a fajta nyüzsgés és sebesség, de azt hiszem, már kezdem megszokni.
A könyv kiadását számos dolog megelőzi, úgy, mint a kézirat komplett szerkesztése például. Nem okozott nehézséget számodra együttműködni a szerkesztőddel? Nem mindenki viseli könnyen, ha átalakításokat végeznek a kéziratán.
Legnagyobb meglepetésemre nem okozott gondot az együttműködés, bár amikor szóba került a szerkesztés, erre nem sokat adtam volna. Ismerem magam, megszállott maximalista vagyok, ami azt jelenti, hogy sokszor azt veszem a fejembe, hogy csak úgy jó egyik vagy másik dolog, ahogy én csinálom. Ezért tartottam tőle, hogyan fogom viselni, ha a szerkesztő azt mondja, nyúljunk hozzá ehhez vagy ahhoz a részhez, mert valami nem jó úgy. És persze ez így is történt, hiszen elkerülhetetlen, hogy a nyers kéziraton ne történjen változtatás, de meglepően könnyen ment ennek a feldolgozása. Azt hiszem, ez nagyrészt magának a szerkesztőnek köszönhető, hiszen az ő közvetlen, nyílt személyisége adta meg a közös munka alaphangulatát. Számomra fontos volt például, hogy őszintén tudtunk beszélni egymással, és folyamatos volt köztünk a kommunikáció. Az is lényeges volt, hogy végig éreztem, hogy a döntés az én kezemben van még úgy is, hogy azt azért minden író tudja, hogy célszerű megfogadni a szakember tanácsát. De semmit nem akartak rám kényszeríteni, a szerkesztővel közösen dolgoztunk, szoros napi kapcsolatban. Nem úgy volt, hogy ő márpedig azt csinál a kézirattal, amit akar, nekem pedig el kell fogadnom. Ez fel sem merült. Kialakítottunk egy jó munkarendet, ami bevált, ami hatékonyan működött, és a továbbiakban is eszerint fogunk együtt dolgozni.
Mennyiben érzed úgy, hogy megváltozott az életed, hogy írónővé váltál?
Nem túlzok, ha azt mondom, minden szinten történt változás. A belső változásokon magam is megdöbbentem, mert sokkal nyitottabb, nyugodtabb lettem, és az életszemléletem is sokat változott azáltal, hogy írás közben más-más karakter szemszögéből közelítem meg az eseményeket. A maximalizmusom is visszahúzódott a még egészségesnek tekinthető szintre, így már nem megyek a saját agyamra vele. A kapcsolataim is változtak, akár családi-baráti vagy párkapcsolatról beszélünk, mert sokkal elfogadóbb, türelmesebb, segítőkészebb, megértőbb lettem, mondhatjuk, hogy sokkal- sokkal érettebb, komolyabb, ami egy vicc azok számára, akik ismernek. Én és a komolyság, na ne már :) Ja igen, és az alvásigényemben is változás állt be, mert bár továbbra is lenne igényem a napi 8 órára, de ma már hosszú távon is tudok létezni 4-5 óra alvással. Mondhatjuk, hogy az elmúlt évek alatt sikeresen kivívtam a „tiszteletbeli éjszakai lény” címet.
Mi inspirál arra, hogy írj, hogy megoszd másokkal is fantáziavilágod?
Önös és önzetlen érdekek egyaránt inspirálnak. Önös érdekeimben az élen áll, hogy ez a világ hihetetlenül szórakoztat. Még a leghosszabb, legvacakabb nap után is képes vagyok nagyokat röhögni egy-egy jeleneten, ami felbukkan a fejemben. Számomra nagyon fontos a humor, és azt vallom, amíg van humorérzékem, addig mindent meg tudok oldani.
Az önzetlen érdek pedig az, hogy másokat is szórakoztassak. Régen sokszor fordultam a könyvekhez. Ha bánatos voltam azért, ha unatkoztam azért. Ha úgy éreztem, valami hiányzik az életemből, akkor meg azért. Így választottam könyvet is. Vidámat, romantikust, izgalmasat, és a többi. Én pedig arra vágyom, hogy ugyanezt adjam az olvasóknak. Szórakoztassak, izgalmat adjak, megnevettessek, és romantikus vágyakat ültessek beléjük. Ez inspirál.
Mi számodra a legnagyobb motiváló erő, amely segít írói pályádon kiteljesedni?
Egyértelműen a szüleim motiválnak a leginkább. Ha a róluk van szó, mindig azt mondom: a világ legjobb szüleit mondhatom a magaménak. Gyerekkoromtól kezdve szinte lubickolok a szeretetükben. Olyan mély kapcsolat van közöttünk, amit (bár azt hiszem, egész jó szókinccsel rendelkezem) ma sem tudnék szavakba önteni. Bármit tettem is, bátorítottak, mellettem álltak, segítettek, védtek engem. Én pedig úgy szeretném ezt meghálálni, hogy bebizonyítom, jól neveltek. Büszkévé szeretném őket tenni, hogy egyúttal magukra is büszkék legyenek. Mert, ha ők nem olyanok, amilyenek, én sem lehetnék az, aki vagyok. Bármit teszek, bármit írok, bármit érek is el ezután, azt értük teszem, és nekik ajánlom.
Már a megjelenéskor sem volt titok, hogy a Boszorkánydinasztia egy sorozat lesz. Hány részesre tervezed?
Húha, ez nehéz kérdés, mert kicsit elszaladt velem a csikó az utóbbi időben. Vagyis jobban mondva a fantáziám szaladt el, de nagyon, és nehéz megállítani. Eredetileg négy részesre terveztem a Dinasztiát, de ma már összesen hét boszorkánytörténet van a fejemben. Maradjunk annyiban, hogy négy rész biztos, a többit meg majd meglátjuk. Nyilván az olvasóktól is függ majd, hiszen ha szeretik a boszorkányokat, és várják az újabb részeket, akkor részemről nem lesz akadálya a folytatásnak. De azt szeretném elkerülni, hogy addig írjam a Dinasztiát, amíg már én is unni fogom. Na, odáig nem megyek el, az biztos!
Kire tekintesz példaképként az irodalom világában, van olyan, akinek része van abban, hogy te is kikötöttél ezen a pályán?
Nem, azt hiszem olyan igazi író példakép, aki miatt kikötöttem a pályán, nincs. Hiszen nem is „szándékosan” lettem író. Bár ha egy példát mondanom kellene, akinek a ténykedése nagyon szimpatikus, és követendőnek tartom, akkor mindenképpen J.K. Rowling-ot említeném, a kitartása, az állhatatossága miatt. Amikor írni kezdte a Harry Pottert, egy fűtetlen lakásban lakott, és napközben kávéházakba ült be írni, hogy meleg helyen tudjon dolgozni. Mivel ma már tisztában vagyok azzal, mennyi időt és energiát igényel egy ilyen hosszúságú regény megírása, még inkább tudom, hogy példa-értékű, amit csinált. Naponta hússzor adhatta volna fel, mégsem tette. És ez a fajta kitartás már félsiker, akármibe vág is bele az ember.
Mi a legfőbb célod, amit el szeretnél érni írónőként?
Furcsa kettősség van bennem a célokkal kapcsolatban. Egyrészt úgy vagyok vele, hogy a határ a csillagos ég, és ha már álmodunk, akkor ne aprózzuk el. Az ember annyi mindenben alkuszik meg élete során, legalább az álmokat ne korlátozza senki és semmi. A Dinasztia sorozaton kívül számos más könyv ötlete megfogalmazódott már a fejemben, és természetesen szeretném, ha mind napvilágot láthatna. A hazai megjelenéseken túl nagy álmom a külföldi megjelenés is, először Európában, majd a tengerentúlon. Álmokban, célokban tehát nincs hiány, ugyanakkor a kettősség másik részét az adja, hogy egyáltalán nem akarok sietni. Nem akarok kapkodni, nem akarom hajszolni a dolgokat, hogy csak történjenek, történjenek kontrollálatlanul. Lépésről lépésre szeretnék haladni, minden egyes lépcsőfokon megállva, hogy körbe tudjak nézni és ki tudjam élvezni, amit elértem, ahová jutottam.
Köszönöm szépen az interjút!
Leda D'Rasi hozza megszokott formáját, és egy kalandokkal átitatott, romantikával átszőtt felnőtt mesét tár elénk ismét, ahol a lélektani hadviselésnek épp úgy főszerepet szán, mint karaktereinek. Ismét bebizonyítja, hogy a dolgok nem csupán feketék és fehérek, és a lényeg épp az árnyalatokban rejtőzik, melyek csak akkor fedik fel magukat, ha kitartóan, de őszinte szándékkal próbálunk a felszíni rétegek alá ásni. Nem is hinnénk, hogy a boszorkányok és egyéb halhatatlanok „fantázia világa” mennyi valóságot rejt magában, és mennyi tanulságul szolgál. Például első benyomásunk az lehet, teljesen jogosan, hogy Fairy gyűlöli a lökött holdboszorkát, de valójában az életét is odaadná érte. Ha nem adunk esélyt annak, hogy a dolgok valódi arcukat tárják fel előttünk, akkor a vesztesek közé sodródunk, saját türelmetlenségünk áldozatává válva. Néha megéri várni.
